Csak tudnám, mi a fenét csinálok én itt – mormolta Akane magában. Bent ült az iskola tornatermében, az egyik kirakott széken. Nem voltak körülötte túl sokan, a megemlékezésre alig néhányan jöttek el. Pár méterrel előtte az iskola igazgatója gyászbeszédet olvasott föl. Olyasfajtát, amely már-már annyira együttérző, hogy az már természetellenes.

Nyilván sok ember segítségét kellett kérnie, hogy megírja – futott át a gondolat a lány fején, a többnyire hűvös természetű, szigorú igazgatóját nézve. Akane jobban körülnézett a tömegben. Az osztálytársai közül alig néhányan voltak ott, de ők is csak a teljes famíliával állítottak be, az arckifejezésükből ítélve nem is egészen önszántukból. Előtte, és még két széksor előtt egy zsámolyon állt az igazgató. Egyik kezében papír, a másikban mikrofon, és úgy olvasott fel. A tömegre nem nézett, a papírjaiból egy pillanatra sem dugta ki az orrát. A lapok mennyiségéből Akane még meglehetősen hosszúnak ítélte a parádét, amit az iskolával történt szokatlan események miatt csaptak. A zsámolyt a tanári kar fogta közre, hat-hat tanár állt mindkét oldalán. Az igazgató balja mellett álló sorban a lány felismerte osztályfőnökét. A magas, vézna férfi megpróbálta rendbe szedni kócos haját, de a próbálkozásnak csupán a nyomai maradtak meg rajta, tartós változást képtelen volt kieszközölni. Akane ezen haloványan elmosolyodott. Bár csak egyetlen napot töltött az iskolában eddig, azt nem esett nehezére leszűrnie, hogy Takemura tanár úr haja minden bizonnyal állandóan úgy nézett ki, mintha reggel elfelejtett volna fésülködni. És ez alól a mai nap sem volt kivétel. A harminc körüli férfi barátságos arca most feszülten nézett előre, de Akanénak az volt az érzése, valójában nem is néz semmit. Sokkal inkább úgy tűnt, hogy Takemura csak néz ki a fejéből, és legalább olyan kevéssé figyel a felettese szavaira, mint a diákjai. Nem is lehetett őt hibáztatni ezért. Az első két oldal után a beszéd egyre unalmasabbra fordult, és nem is kellett sok idő, hogy mindenki felhagyjon avval, hogy figyelni próbáljon.

A lányból kiszakadt egy nagy sóhaj. Levette szemét a tanáráról, és ezentúl már a föld vált a figyelme központjává és csak várta, hogy a beszéd véget érjen. Belül furcsán üresnek érezte magát, mintha Raicho halálával együtt belőle is kiszakítottak volna egy darabot. Ettől egyszerűen olyan tompává vált, hogy már arra is külön erőt kellett volna fordítania, hogy gondoljon valamire. Már persze ha akart volna. De nem akart, valahogy még ehhez is túl gyengének érezte magát. Fejében a pangó ürességgel várta, hogy hazamehessenek végre. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor a tömeg tapsolni kezdett, kisvártatva azután, hogy az igazgató elhallgatott. Természetesen nem azért tapsolt a tömeg, mert annyira tetszettek az embereknek az igazgató szavai, inkább csak kötelességből. A zsámolyon álló férfi azonban szemmel láthatóan nagy sikernek könyvelte el a tapsot, és halovány mosolyra húzta a száját. Sajnos azonban nem hallgatott el végleg, két tenyerét felemelve csendet kért.

- Köszönöm. Azonban, sajnálatos módon nem ez volt az egyetlen ok, amiért ma itt összehívtuk önöket. Sajnálattal közlöm, hogy a szerencsétlen halálesetek okán iskolánk bezárja kapuit.

Akane hitetlenkedve kapta fel a fejét újfent, bár igazából ő sem értette, min lepődött meg annyira. Csak azon gondolkozott, hogy hogy nem merült fel benne, hogy az iskola ezek után tovább működik. Lopva körülnézett, és kissé megnyugodva látta, hogy nem ő az egyetlen, aki meglepődött, a tömeg apraja-nagyja pontosan ugyanolyan meglepett ábrázattal nézett az igazgatóra, mint az előbb ő is, és néhányan szét is néztek a tömegen, hozzá hasonlóan. Így aztán ő is visszafordította a tekintetét a zsámolyon álló férfira és várta a folytatást. Az igazgató, amint látta, hogy a figyelem ismét csak rá irányul, folytatta:

- Igazán sajnálom, hogy így alakult a helyzet, de merem remélni, hogy mindannyian megértik döntésemet. Természetesen az iskola felvette a kapcsolatot más tanintézményekkel, és folyik a tárgyalás a tanulók áthelyezése érdekében. De az intézmény maga holnaptól kezdődően nem működik majd. Akik nem tudtak eljönni, vagy valamilyen más okokból kifolyólag nincsenek itt, levélben értesítjük, és kiküldjük azon iskolák névsorát is, amelyeknél van még lehetőség a továbbtanulásra. Nos, én ennyit szerettem volna mondani, viszontlátásra! –köszönt el az igazgató, miközben lelépett a zsámolyról. Akane akaratlanul is elnézett az osztályfőnöke felé. A tanár azóta szóba elegyedett az egyik kollégájával, de az arca még így is kissé gondterheltnek látszott

Nem csoda – jegyezte meg Akane magában – biztos elég nehéz lesz új állás után néznie most, hogy az év is elkezdődött és ráadásul ebből a suliból is jött.

A lánynak fogalma sem volt róla, ezután mihez kezdjen. Az volt az utolsó, amire vágyott, hogy a külföldi üzleti úton levő apját fel kelljen hívnia, tehát mindenképpen magától kellett megoldania a helyzetet. Végül is abban maradt magával, hogy megvárja, amíg az iskola kidobja neki a további gimnáziumok nevét, aztán majd meglátja. Ennek okán beállt egy, az egyik iskolai pad előtt kígyózó sorba, amely azért állt ott, hogy feliratkozzon arra a listára, amely igényt tart a befogadóképes iskolák listájára. A sor egész gyorsan haladt, Akanénak öt percet sem kellett a sorban állnia. Amikor ő következett, csak ráfirkantotta a nevét az elé tett papírra a kezébe nyomott tollal, és már távozott is. Takemura is akkortájt vette az irányt a kijárat felé, így a lány felzárkózott mellé.

- Jó napot, tanár úr! – köszöntötte az egykori osztályfőnökét. A Takemura szemmel láthatóan kissé meglepődött, aztán kényszeredetten elmosolyodott – ’Napot, Saromi – szólította a lányt a vezetéknevén – hát, tanár úr már nem vagyok, tudtommal. De ha tévedek, szólj nyugodtan, és lehiheted, hogy én leszek a legboldogabb.

- Sajna nem téved. Pedig jó lett volna zűrök nélkül lehúzni ezt a pár évet – sóhajtotta szomorúan. Hirtelen eszébe jutott, hogy ha Thyra nincs, akkor talán tényleg végigjárhatta volna ezt az iskolát, és nem kellene most másikat keresnie. Ez némi dühvel töltötte el, de ezt igyekezett nem mutatni.

- Igen, de úgy tűnik, a sors másként akarta. Eléggé kifürkészhetetlen az élet – a tanár is felsóhajtott – mihez kezd ezután?

- Érdekes, én is pont ezt akartam kérdezni. Én megvárom, amíg kapok valami listát a sulitól, aztán majd kiderül. Maga? – közben elérték a kijáratot.

- Nem tudom, nézem az álláshirdetéseket, aztán meglátom, hogy lesz.

Akane nem felelt, a torkára forrott ugyanis a szó. Az iskola előtti, körülbelül egy méteres vaskerítésen Zakuro gubbasztott kémlelte a kifelé áradó tömeget. Legalábbis ezt tette, amíg Akanét meg nem látta. A fiú kissé sápadt volt, és nyoma sem volt rajta annak a jókedvnek, amit a lány úgy megszokott. De ez nem volt túl meglepő. Akane pedig észrevéve Takemura értetlenkedő pillantását válaszra kényszerítette magát.

- Értem. Ne haragudjon, most megyek. Az a srác Raicho bátyja – felelte, ezt már valamivel fojtottabb hangon, hogy a fiú meg ne hallja. Takemura megállt.

- Rendben, menjen. Hát akkor… - kezet rázott Akanéval – még találkozunk!

Akane biccentett neki, bár nem egészen értette, hogy a férfi honnan veszi ezt. De ezzel többet nem is nagyon foglalkozott, inkább halk léptekkel odasétált Zakurohoz.

- Szia! – köszönt oda neki – te itt? Azt hittem, utálod az ilyen gyászcuccokat.

- Szerintem neked se a kedvenceid – felelte a fiú szűkszavúan, és Akane kénytelen volt neki igazat adni ebben.

- Igen, tudom. Igazából nem is tudom, minek jöttem el. Azon kívül, hogy megtudtam, hogy a sulit bezárják, semmi értelme nem volt. Bár postán kikaptam volna ezt is. Különben hogy vagytok? – kérdezte óvatosan.

- Én túlélem. Apám csak csöndes, anyám nem csinál mást, mint ül a konyhaasztalra borulva és vagy alszik, vagy bőg. Szóval mostanság inkább bevisszük a szobánkba a kaját, ha enni akarunk, apám is, meg én is – vont vállat a fiú, majd észrevette Akane kissé érdekes tekintetét – Most mi van?

- Semmi, semmi – fújt azonnal visszavonulót a lány. Igazából sejtette, hogy valami ilyesmi választ fog kapni. Zakuro bevett szokása volt, hogy ha valami baja van, akkor mindenről beszél, csak arról nem, ami bántja.

- Na azért… Esküszöm, ha elkapom azt, aki ezt tette, addig szorongatom a nyakát, amíg meg nem fullad – morogta az orra alatt, és a tekintete kétséget sem hagyott ezen állítás igaza felől, keze máris úgy állt, mintha valaki nyakát szorongatná.

Akane erre csak hallgatott. Hirtelen nem tudta, mit mondjon erre. Szíve szerint elmondta volna, hogy tudja, ki tette ezt, de avval minden mást is ki kellett volna tálalnia, azt pedig nem vállalta volna be. Képtelen lett volna rá.

- Majd szólj, ha megtaláltad – nyögte ki végül, bár amit mondott, az válasznak nem volt a legjobb. Nem nagyon értett az ilyen vigasztalós-lelkizős szövegekhez. Igazából semmilyen szöveghez nem értett – tényleg, nem válaszoltál – váltott végül témát – hogyhogy itt vagy?

Zakuro felnézett az eddigi földbámulásból. Eddigre már mindenki elment az iskolának még a környékéről is, így csak ketten maradtak. Akanét ez más körülmények között zavarta volna, de most valahogy nem. Nem volt olyan hangulatban, sem állapotban, hogy ez akár csak az eszébe jusson.

- Akár hiszed, akár nem, ezzel én is úgy vagyok, mint te. Lövésem sincs, mit keresek itt, csak itt vagyok, és kész. Mért?

- Csak tudni akartam. Többnyire sosem vagy ott az ilyeneken, és eléggé meglepett…

- Ott bent nem is voltam. Asszem’ ki is szaladtam volna, az a beszéd valami katasztrófa volt. Még így se választott el tőle sok, hogy bemenjek, és a diritek képébe nyomjam a talpamat…

Akane ezen képtelen volt nem elmosolyodni, ahogy elképzelte a jelenetet.

- Kár, hogy végül is megálltad, pedig úgy megnéztem volna.

Zakuro erre szintén kifacsart magából egy halovány mosolyt.

- Hát, ha szerencséd van, a dirid még nem jött ki, és akkor még bepótolhatom.

Akane akaratlanul is lesandított Zakuro lábára. A fiún fekete, magas szárú bakancs volt, az ilyen lábbeliktől megszokott jó kemény talprésszel.

- Hát, ezzel nem lesz könnyű dolga, az biztos – felelte, még mindig Zakuro lábát nézve.

- Naná. Nem tudtad? Azért hordok bakancsot, hogy könnyen lépjek a hülye beszédeket tartó dirik fejébe – felelte egy halovány mosollyal. Akane pedig örült, hogy a fiú még a helyzet ellenére sem vesztette el teljesen a sajátságos humorát. Bár, hogy ez jó –e vagy nem, az már nézőpont kérdése volt.

Zakuro meg lepattant a kerítésről, és ellenőrizte az iskola bejáratát egy erős rántással –már zárva volt.

- Hát akkor ezt beszívtuk – nyilvánított véleményt. Kár, hogy most már nemigen van legközelebb.

- Igen. Legalább tiszta lábbal mész haza – felelte Akane.

- Innen a könyvtárba megyek, délre. – a fiú megnézte az óráját – és ha nem akarok elkésni, nemsokára indulnom kell.

- Biztos jól van ez így, hogy… ilyenkor is a könyvtárba mész? – kérdezte Akane. Kissé félt feltenni ezt a kérdést Zakurónak, és most, hogy feltette mégis, a válaszától tartott. Igazából maga sem tudta miért, de a komolyabb kérdéseknél mindig félt egy kicsit, hogy a fiú mit mond majd. Hogy a lány Zakuro többnyire gúnyos stílusú szavaitól félt, vagy a fiútól magától, azt még ő sem tudta volna megmondani.

- A világ nem áll meg attól, hogy a világban valaki szíve megállt benne. Attól még élni kell – felelte, túlságosan is színtelenül. A lány nem hitte volna, hogy a fiú tényleg képes arra, hogy ilyen szinten figyelmen kívül hagyja az érzelmeket. Főleg, ha ezek az érzelmek a sajátjai voltak – Most pedig, megyek, mert eddig nem késtem soha, és nem is ma akarom elkezdeni. Zakuro köszönés nélkül megfordult, és lassan elballagott. Akane önmagát szidva nézett utána.

- Ezt aztán jól elintéztem – dünnyögte magában, miközben ő maga is elindult hazafelé. Körülbelül tízpercnyi séta után ért vissza, hisz most egyáltalán nem sietett. Egy nagy sóhajjal a gardróbnak fenntartott szekrényhez fordult és előhalászott belőle egy kisebb méretű sporttáskát, majd átcaplatott a tágas lakáson, be a hálószobájába, a táskát maga után húzva. Kitárta a ruhásszekrénye ajtaját és átöltözött az ünneplőből valami sokkalta emberibb ruhába, majd lassan pakolászni kezdett, miközben azon káromkodott, hogy megint elkezdett az orra folyni. Hiába, a tegnapi tetőn töltött fél órának megszenvedte az árát, azóta szinte sorozatosan tört rá a tüsszögés és az orrfolyás –mondhatni minden napszakban egyszer. Káromkodva halászott elő egy még ép zsebkendőt a nadrágjából és ellátta magát, majd miután a tüsszögőrohama elvonult, ismét nekilátott, hogy a sporttáskába lakoltasson jó pár darabot a szekrényében tanyázó ruhák közül. Miután evvel megvolt, már nem maradt más amit tehetett volna, mint hogy várt. Sadakoval megbeszélték, hogy háromra megy át hozzájuk, immár a cuccaival kiegészülve. Egy kósza ötlettől vezérelve bepakolt néhány filmet, CD-t és könyvet is a táskába, utóbbiak között ott lapult az is, amelyet még barátnőjétől kapott a kórházban. Mivel egyelőre nem volt csinálnia délelőttönként, amikor senki nem volt otthon Sadako családjából, jobb dolgok nem nagyon jutottak eszébe, amivel foglalatoskodhat majd.

- Végül is, elég lesz ez – mormolta magának, miután nem kis nehézségek árán összehúzta az immár igencsak kibővült és megnehezült sporttáskáján a zipzárt. Ránézett az órájára: fél három volt, éppen ideje volt elindulnia. Zsebre vágta hát a telefonját, és nekiindult. Öt perces késéssel meg is érkezett, de az az öt perc nem ment sehová. Sadako, legnagyobb irigységére, kertes házban lakott. Az udvarba nyaranta ki volt téve egy hintaágy is, de az most nem volt sehol. Akane gyanította, hogy a tegnapi esőzések ösztönzésére az most a garázsban töltötte jól megérdemelt pihenését. A kert így majdnem teljesen üres volt, leszámítva a viszonylag nagy méretű kutyaházat. A tákolmány üres volt már, nem lakta kutya körülbelül két éve. Azt az állatot egy, az utcán száguldozó kocsi csapta el, és bár a kutyaházat a család egyik tagjának sem volt szíve kidobni a kertből, képtelenek voltak kipótolni a miniatűr viskót egy új lakóval. Így hát a ház maradt a kertben, a garázs mellett, örökre őrt állva az egykori németjuhász-keverék kutya emlékének. A garázs még zárva volt, ezzel némán üzenve a lánynak: Sadako szülei még nincsenek otthon. Akane lenyomta a kerti kis kapu kilincsét, amely nyikorogva utat engedett neki. Pár pillanatnak kellett csak eltelnie, hogy Sadako ki is nézzen az ablakon. Akane ezen képtelen volt nem mosolyogni. Tudta jól, hogy az olajozatlan vaskapu úgy fog nyikorogni, hogy azt még Sadako is hallja a házból, szándékosan nyitotta ilyen nagy ívben. A lány visszacsukta a kaput és lassan átlépdelt a kerten. Az egykor méregzöldben pompázó fű most már kezdett sárgulni és elszáradni, és még a tegnapi vihar jóvoltából még mindig kissé latyakos volt az egész kert – leszámítva a szűk kis betonutat, amely a ház bejáratához vezetett. Az ajtóban Sadako már várta.

- Jó, hogy megjöttél végre – álkritikus tekintettel végigmérte Akane táskáját – mi van, ideköltözöl? – közben azért utat engedett neki.

- A francba, most lebuktam. Pedig annyira igyekeztem. Mindegy, a bútorszállítók az egyéb csomagjaimmal egy-két órán belül itt lesznek – vigyorodott el.

- Na persze, hiszem, ha látom. Könyörgöm, mi a fenét hoztál te ebben a táskában?

- Ruha, könyv, film, zene – sorolta a lány – valamit nekem is kell csinálnom, amíg ti nem lesztek itthon.

- Ezt meg hogy érted? – nézett Sadako kissé meglepetten. Szemmel láthatóan nem tudta hova tenni barátnője előbbi szavait.

- Úgy, hogy mégis elmentem arra az istencsapására, és kiderült, hogy a sulit bezárják – Akane figyelve leste barátnője arcát. Sadako először meglepett képet vágott, aztán megszólalt.

- Hát, ha jobban belegondolok, ez várható volt. Nem tudom, mért lepett meg…

- Érdekes, aki eljött mind ugyanígy reagált, amikor meghallotta – vigyorodott el.

- Biztosan… Közben odakintről a kocsiajtó csapódása hallatszott – na, megjöttek anyáék. Dobd le a cuccod a szobádban, mert a végén szívinfarktust kapnak, mikor meglátják – szólt rá Akanéra gonoszul. A lány erre válaszul grimaszolt egyet és eltűnt barátnője szobájában, mielőtt a vendéglátói beléphettek volna az ajtón. A nap hátralevő része nagyjából kellemesen telt el. Miután újfent beszámolt a fejleményekről, Sadako szülei már elengedték őket isten hírével, és a lányok azt csinálhattak, amit akarhattak. Bizonyos határokon belül, persze. Az azonnali takarodó körülbelül tizenegy körül lett bejelentve. Így aztán kénytelenek voltak kikapcsolni az addig jó szolgálatot teljesített számítógépet, és menniük kellett mosakodni, fogat mosni, aludni. Akanénak meg lett „ágyazva” a földön egy hálózsákban, Sadako szobájában.

- Kelsz te is reggel, vagy hagyjalak aludni? – suttogta Sadako, miután az anyja leoltotta náluk a lámpát, és rájuk csukta az ajtót.

- Szerintem kelts fel, le nem maradnék semmiféle családi csetepatéról – Akane elvigyorodott magában, és Sadako ciccegése elárulta, hogy ezt a lány a sötétség ellenére is nagyon jól tudja.

- Ezt még vissza fogod ám kapni, remélem tudod!

- Persze, hogy tudom. Epekedve várom.

- Nem várnod kéne, hanem reszketni a tudattól, hogy bosszút állok rajtad! – suttogta a lány ál-felháborodottan.

- Ha én itt valamitől reszketni fogok, az nem a félelem lesz, hanem a röhögés – felelte gonoszul Akane, mire Sadako kispárnája a képében landolt – Héé! Ez nem ér!

- Dehogynem ér! Párnaháborúban mindet szabad!

Mielőtt azonban jobban beletemetkezhettek volna a párnaháborújukba, belépett az ajtón Sadako anyja.

- Befejezni, lánykák! Sadako, neked holnap iskola van, nem fogsz tudni felkelni, ha most nem alszol. Holnapután péntek lesz, tőlem akkor éjszakázhattok ameddig akartak, de most aludjatok! Jó éjt! – a nő kivonult, ahogy csukta az ajtót úgy fogyott el a fénycsík is, amely eddig bevilágított hozzájuk. Akane ennek köszönhetően még látta, ahogy barátnője undokoskodón a nyelvét nyújtja az anyja felé, és nehezen tudta megállni, hogy el ne nevesse magát. Figyelemelterelésképp inkább visszaadta Sadakonak a párnát.

- Nesze. Akkor aludjunk, mert a végén még haza leszek küldve – sóhajtotta suttogva.

- Abba nekem is lenne beleszólásom – mormolta Sadako – Na, akkor jó éjszakát.

- Neked is – felelte Akane, miközben engedte, hogy az álmosság eluralkodjon rajta. Barátnője hangja szintén nem tűnt már olyan élénknek, és nem is kellett sok hozzá, hogy a két lányt elragadja az álmok világa.

“

- Ez a csaj kezd az idegeimre menni – mormolta Shad dühösen – ha megtalálom, esküszöm, módosítok valamit a fejében, mert ez már…

- Higgadj le. Nem tudsz csinálni semmit, amíg nem akar előjönni, addig hiába keresed – sóhajtotta Danaven a régi, ütött-kopott asztalon könyökölve. Társa, ha ezerszer nem húzta fel magát Thyra eltűnésén, akkor egyszer sem. Már–már unottan hallgatta végig most is a férfi szövegét, hogy mi lesz, ha megtalálta a csak úgy felszívódott nőt.

- Na épp ez az! Mi a jó életnek kell folyton bujkálnia?! Fejvadászok üldözik, vagy mi?! – dohogott magában. Igyekezett lenyugodni, de ez korántsem volt könnyű feladat.

- Ugyan. Szerintem inkább üss szét valamit, aztán pedig menj, és kövesd a lányt, én meg tovább keresem helyetted Thyrát.

Ez szemmel láthatóan kissé hatott és Shad vérnyomása kezdett visszaállni eredeti állapotába.

- Kösz. De ha megtalálod, ne hagyd megint eltűnni. Ki akarom tekerni a nyakát – mormolta sötéten.

- Nem ajánlanám, még a végén képes lenne a sírig kísérteni téged. Inkább nyugodj le, és figyelj. Nem örülnék, ha elszalasztanál valamit csak azért, mert Thyrára megint rájött az ötperc. Majd előkerül, csak idő kérdése.

- Lehet, de az időből kezdünk vészesen kifogyni. Különben is, te könnyen beszélsz, amit ő csinál, azért is én felelek.

- Tudom, tudom. Hallottam már. Azt is, hogy az is a te felelősséged, amit én teszek.

- Én meg azt hallottam már elégszer, hogy maradjak nyugodt – morogta sötét arccal, majd úgy döntött, lezárja a beszélgetést, mivel lassan már minden idegesítővé vált a számára – Akkor gyerünk, te keresd meg azt az elmebajos boszorkát, én meg megyek Akane után.

Választ sem várva megfordult, és kisétált a lakásból, egyenesen bele az éjszakába. Félórányi baktatás után érte el Sadakoék házának a környékét. Eddigre a harag nagyja elpárolgott belőle, bár nem lett volna túl nehéz dolog ismét felhúzni. Legfőképp azért, mert fáradt volt, lévén az idő hajnali három fele járhatott már, a levegő ennélfogva igencsak csípős volt, és persze mert Thyra még akkor is képes volt őt felhúzni, ha amúgy ott sem volt. Innen aztán nem is zavartatta magát, feltelepedett egy fára, amely takarta és innentől fogva már csak az elméjével dolgozott.

Rögtön szemet szúrt neki, hogy nincsen egyedül. Valahol tanyázott még valaki, aki lélekben szintén itt volt. Shadnak nem is kellett sokat találgatnia, hogy ki az. Amint belépett Akane tudatába, a kinti világ egy másában találta magát. Ez volt a lehető legkönnyebb módszer arra, hogy az ember képes legyen kutakodni mások gondolatában. Hátránya (vagy az ő esetében éppen előnye) a módszernek az volt, hogy akárcsak a fizikai világban, ha a nyomokat nem tűntették el, akkor az illető fejében is remekül lehetett látni, hogy aki még ott tanyázik, az merre van. Szintén Shadan szerencséjére, Zyllar nemigen számított rá, hogy látogatója lesz, így aztán nem is fárasztotta magát azzal, hogy eltüntesse maga után ezeket a nyomokat. Így hamar rá lehetett jönni, hogy Zyllar hol van: A ház egyetlen olyan pontján, ahol az ablak tárva-nyitva állt.

A férfi a lehető legnagyobb észrevétlenségben közeledett az ablak felé, miközben „teremtett” a maga kezébe egy kardot. Nem is tévedett ellenfele hollétével kapcsolatban, odabent Zyllar lázasan kutakodott. Ez is olyan volt, mintha a valóságot élték volna, a fél szoba fel volt már forgatva. Valamivel arrébb a két lány békésen aludt, bár sejthető volt, hogy ők is csak az eredményesség kedvéért vannak ott. Minél nagyobb pontossággal hozta létre egy elmemanipuláló azt a teret, amelyben kutakodnia kellett, annál könnyebben találta meg, amit keresett. Shad láthatóan még nem késett el, Zyllar bár a fél szobát átforgatta már, még mindig nem lelte nyomát a keresett tárgynak. Shad kissé meg is lepődött, nem értette, hogy mi a fenét kereshet a kaszás Akane agyában. Mindazonáltal nem sokáig állt ott tétlenül, mikor eléggé közel ért a neki épp háttal kutakodó alakhoz, a férfi torkához nyomta a kardot. Nem jelentett ez komoly fenyegetést, inkább csak megszokásból tette.

„Mit keresel itt?” – mordult rá Zyllarre, még tőle is szokatlan mogorvasággal – pedig épp eleget kaptál a múltkor, nem gondolod?

„Nem igazán De rossz hangulata van itt valakinek. Mi az, bal lábbal keltél fel?" – gúnyosan elvigyorodott a csuklya alatt, amitől Shadnak vészesen fogyni kezdett a már amúgy is igencsak végleges türelme.

„Nem a te dolgod. A te dolgod most az, hogy eltűnj innen, és a továbbiakban távol tartsad magad a lánytól. Takarodj, amíg szépen mondom!”

„Eszemben sincs! „– a végszóra a csuklyás kezébe is kard került, és egy hirtelen mozdulattal eltolta Shad kardját a nyaka közeléből. A kard, ha halálos fenyegetést nem is jelentett, azért épp annyi időre tartóztatta volna fel Zyllart, amíg ismét ki nem vágják Akane fejéből. Ezt pedig tényleg nem akarta. Ellenfele mogorva és rossz hangulatát azonban minden bizonnyal alábecsülte, mert a következő pillanatban már vér fröccsent a szobabútorokra és a falakra, a kaszás keze pedig immár leválva tulajdonosáról, a parkettára esett, Akane lába mellé. Mielőtt azonban Zyllar kipótolhatta volna a szellemtestén keletkezett hiányosságokat, Shad fogta magát, és egész egyszerűen lefagyasztotta Zyllar tudatát. Ennek megfelelően a férfi, jó pár kilométerrel arrébb, ájultan bukott a földre, a legutolsó döbbenetével együtt, Shadra pedig szinte azonnal rászakadt a feladat, hogy a világot, amiben eddig ő csak „vendégeskedett” egyben tartsa. Ez viszont nem volt különösebb probléma a számára.

Normális esetben még Shad is elcsodálkozott volna magán. Ezt a trükköt még ő kreálta unalmas óráiban, és mindeddig erősen kételkedett a működőképességében is. Most is csak azért sikerülhetett, mert a férfi már rég túljutott azon az állapotán, hogy egyáltalán meggondolja, hogy mit tesz. Így is csak ezredmásodpercek kérdése volt az egész. Ha Zyllar pont akkor támadt volna, amikor ő titkon ellenfele fizikai agyára mért egy kisebb ütést, akkor minden bizonnyal ő vesztett volna.

Egy néma sóhajjal könyvelte el magában a nyereségét, és a trükkje használhatóságát. Így utólag már kezdte sajnálni, hogy Zyllart csak így eltűntette. Kíváncsi lett volna rá, mit keres a kaszás ennyire, hisz róla köztudott volt, hogy az érdeklődési köre nem valami tágas.

„Na nem mintha el is mondta volna” – mormolta magában. Aztán pedig visszairányult minden figyelme a saját, mér igen csak áthűlt testére. A fák ágai közül lehetett látni, ahogy a két lány még mindig békésen alszik, nem is sejtve, mi történt. Shad egy hirtelen ötlettől vezérelve egy pillantással befészkelte a lány agyában történteket Akane tudatába. Közben szidta magában a különösen korai, hideg időt, és igyekezett nem megfagyni. Már csak arra várt, hogy Akane felébredjen végre, a tudatába juttatott képek hatására.

Onnantól már biztos nem alszik – gondolta magában. Ezen gondolkodni többet nem igen volt ideje, mert a fejében megszólalt Danaven hangja.

„Hé, Shad! Megtaláltam Thyrát.”

A férfi, amennyire sikerült megnyugodnia az előző percekben, úgy élénkült most fel egy pillanat alatt.

„Na végre! Már úgyis csak az hiányzott, hogy megszorongassam egy kicsit” – felelt vissza Danavennek. Közben már látni vélte, ahogy a tőle nem messze levő házban kigyulladnak a lámpák. Itt már nem volt több dolga, úgyhogy leugrott a faágról, amin eddig ült, és elindult visszafele. Társa válasza sem késett sokáig.

„Szerintem azt későbbre kellene halasztanod. Mert sajnos van vele egy kis baj…”