Prologus
2007.09.04. 20:03
Ez a fanficc csillagkapu témáju, pontosabban Csillagkapu: Atlantisz-hez kapcsolodik.
Atlantisz tízezer évvel korábban:
A wraith ostroma már két évtizede tartott, de csak most ért el olyan szintre, hogy a lantisziak visszaszorultak a bolygólyukra. A Pegazus-rendszerben mindent a wraith tartott az uralma alatt. Az első dárdák a várost szondázták, bent mindenki utolsó idegszálát megfeszítve dolgozott a védelmen. Eközben előkészítették a halhatatlan királyi család életben maradt tagjainak kimentését, Langsdom herceget, a leendő királyt, húgát, Alaine hercegnőt, és unokatestvérüket Treavol herceget. Az ellenség két héttel később tört be a városba.
- Úrnőm! – mondta az egyik szolgáló. – Menekülnöd kell!
- Hol van a bátyám? – kérdezte a hercegnő.
Fiatal és gyönyörű arca volt, a bőre hófehér, szemei zöldes-barnák, haja szőkés-barna, magas és igen sovány. Az atlantisziak között csak a királyi család volt halhatatlan, ő már több, mint háromszáz éve élt.
- Nem tudom, de mennünk kell.
Alaine még egyszer visszanézett a trónteremre, majd belépett a teleportba. A csillagkapu terme mellett szálltak ki, rögtön tárcsáztak.
- Siessetek! – kiáltották többen is.
- Látta valaki a két herceget? – kérdezte valaki Alaine mellett.
- Igen, még mindig a nyugati dokkoknál vannak – válaszolták neki. – Nem tudjuk rávenni őket, hogy jöjjenek vissza, pedig ha nem teszik, minden reményünk szertefoszlik.
- Jelenteni szeretnék úrnőm! – mondta egy katona és meghajolt a lány előtt.
- Mondd!
- A legtöbben már átkeltek a Földre. Alig néhány csoport maradt, utána elsüllyesztjük a várost. Csak a katonák maradnak itt és a Tanács.
- Tegyétek, ha így kell lennie.
Körbenézett a menekülőkön, főleg nőket, gyerekeket és öregeket látott.
- Indulnod kell – mondta neki a mellette álló szolgáló.
Csak megrázta a fejét és futásnak eredt a teleportkapu felé. A nyugati dokkokhoz ment. Hatalmas csata dúlt az atlantiszi védők és a wraith benyomulók között. Az első sorban ott volt egy magas, barna hajú, zöldes-barna szemű harcos is hercegi palástban, kezében atlantiszi puska, Langsdom volt az. Mellette egy alacsony, sötét hajú férfi állt, kék szemekkel, ő volt Treavol. A védők visszaszorultak ebbe a zárt szobába és a bejáratot védték. Alaine is fegyvert ragadott és az első sorba ment. Egyedül voltak, a felemelkedettek most nem avatkoztak be, és ők sem használták az erejüket. A figyelmeztetés még mindannyiukban élt, miszerint ha mágiát használnak a wraithek ellen, elpusztul a hely, ahol éppen tartózkodnak. És egyikőjük sem akarta, hogy Atlantisz megsemmisüljön, miközben nagyon sokan még nem tudtak a Földre menekülni.
- Menj vissza! – kiáltott rá Langsdom. – A Földre kell menned!
- Nélkületek nem megyek.
- Miattunk tört ki a háború és téged akarnak, nem maradhatsz. Nem tudnám elviselni, ha meghalnál.
- Tudok magamra vigyázni, hisz ismersz.
- Én is a bátyádnak adok igazat Alaine, itt nem biztonságos.
- Ti is neme…
Ebben a pillanatban robbant be az ajtó és a védők a földre zuhantak. Mintegy tucatnyi wraith zúdult be. Egyikük amint meglátta a felálló lányt, elindult felé. Előtte még meglőtte egy bénítópuskával, amire a lány sikoltva terült el a földön.
- Csak nem Alaine? – mondta nevetve a wraith.
- Te? – nyögte.
- Halhatatlan életed jó hosszú táplálék lesz, mert úgysem fogadsz el olyannak, amilyen vagyok – mondta a wraith. – A két herceget is hozzátok, visszavonulunk a városból, nem maradhatunk tovább.
A két férfit nem lőtték meg, Langsdom felvette a húgát és fegyveresek kíséretében elindultak az egyik wraith hajó felé. Odaérve betuszkolták őket, majd minden fegyver rájuk szegeződött.
- Mi legyen velük? – kérdezte az egyik.
- Őket ketten nem bántjuk, az egyik dárdában fogjuk őket a műholdjuk felé irányítani, hogy a saját fegyverük pusztítsa el őket, azért, amit tettek.
- És a lány? Őt nem neked szánták feleségnek?
- De igen, azonban képtelen elfogadni ilyennek. Ha nem a robbanásba hal bele, akkor majd abba, hogy elfogyott az életereje.
- Ne merd bántani! – sziszegte Langsdom, de erre egy hatalmas ütést kapott.
- És most drága Alaine-em, megismered azt a fájdalmat, ami számomra hatalmas öröm.
A kezét a lány mellkasába vájta. Alaine felsikoltott, majd ahogy a wraith elkezdte megcsapolni az erejét, összecsuklott. Oldalra nézett bátyjára, a férfi szemeiben könnyek csillogtak. Hosszas szenvedés várt rá, mivel halhatatlan volt. A hajó felszállt, és még látták, ahogy Atlantisz felhúzza pajzsait, és elmerül a tenger alá. Mind a hárman tudták, hogy mindenki elhagyja és hazatérnek a Földre, ahonnan származtak. Akik nem tértek vissza, azok az élet magasabb szintjére léptek, és energialényként éltek tovább, halhatatlanná válva.
Alaine élete közben folyamatosan fogyott. Már egy órája csapolták az életerejét. Haja lassan őszbe fordult, gyönyörű arcán megjelentek az első ráncok, végül teljesen megöregedett. Éppen csak annyi erő volt benne, hogy egy rövid ideig életben maradhasson. Ekkor eresztette el a wraith. A lány összecsuklott és ezúttal hagyták, hogy bátyja ne engedje a földre esni.
- Most pedig mozgás abba a hajóba – mondta a wraith.
Alig fértek el benne hárman. Beprogramozták, hogy a naprendszer határán lévő hatalmas műhold felé repüljön. Atlantisz bolygója lassan eltűnt szemük elől. Még fél napnyi útjuk volt, ennyit élhettek.
- Félek bátyus! – suttogta a hajóban a lány. – Nem akarok meghalni.
- Tudom. Én sem akarom, hogy itt hagyj.
- Fáradt vagyok.
- Aludj! – mondta Treavol.
Alaine álomba szenderült.
- Nem akarom látni ahogy meghal – mondta könnyeivel küszködve Langsdom. – Még csak háromszáz éves.
- Én sem. Hogy tehette ezt vele? – a másik férfi odahajolt és megvizsgálta a lányt, mivel orvos volt Atlantiszon. – Kész csoda, ha addig él, amíg odaérünk.
Csöndben ültek órákon keresztül, Alaine légzése és szívverése folyamatosan lassult. Egy órával azelőtt ébredt fel, hogy feltűnt volna a műhold.
- Közeledik a vég – mondta sírva.
- Nem, ne mond ezt húgom, kérlek. Erős vagy, kibírod.
- Nem bátyus, már beszélni is alig tudok.
- Alaine, ne gondolj rá, küzdj az életedért – mondta Treavol.
- Minek? – megpróbált felnevetni, de csak köhögés lett belőle. – Úgysem remélhetjük, hogy túléljük.
- Miért hagynál itt, hova mennél?
- Nem tudom. És ti miért nem aszcendáltok?
- Tudod hogy a Valorvart vérünk miatt nem tudunk.
- Legalább próbáljátok meg, hátha sikerrel jártok
- Próbáltuk, a wraith hajó nem engedi, szóval még ha tudnánk is, nem tehetjük meg – mondta Treavol.
- Ne menj – kérlelte Langsdom. – Maradj velünk!
- Nincs erőm, mennem kell. Szeretlek titeket – utoljára felnézett testvéreire, majd lecsukódtak a szemei.
- Neeeeee!!! – kiáltott fel a bátyja és magához ölelte az öregasszonynak kinéző fiatal lány testét. Még élt, de nem volt benne sok élet, a wraith annyi erőt hagyott benne, hogy a műhold robbanása végezzen vele. Hangosan sírtak mind a ketten. Lassan feltűnt a dárda előtt a műhold. Két óra alatt a közelébe is értek. A műhold fegyverei utoljára bekapcsolódtak, és célba vették a wraith hajót, majd tüzeltek. Alaine ekkor tért utoljára magához. Langsdom magához szorította, és így nézték a feléjük tartó lövedéket, ami fél perccel később be is csapódott. A dárdából semmi sem maradt, és a műholdon lévő utolsó két lantiszi sosem tudta meg, kik voltak a hajóban. Ezután lekapcsolták a sérült műholdat, és energiaként elszáguldottak az egyik ismeretlen bolygó felé…
Atlantisz még évekig bírta az ostromot az óceán mélyén maradva, de végül mindenki otthagyta és visszatértek a Földre. Utolsóként a Tanács távozott. Mivel a királyi családot kiirtották, ők felügyelték a népet, amíg Alaine, Langsdom és Treavol újjászületik a Földön a távoli jövőben és visszatér Atlantiszra. Majd újra egyesítik a népükből azokat, akik nem menekültek vissza a Földre, hanem a Pegazus rendszerben leltek menedékre.
folyt köv
|