Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, odakintről tompa beszélgetés nesze szűrődött be. Akane felismerte benne a másik két csuklyás alak hangját. Valami egészen különös nyelven beszéltek, nem lehetett érteni, mit mondanak. Néhány másodperccel később azonban ki is nyílt az ajtó, és a nemrég látott fiatal férfi lépett be rajta. A nő is bejött, de az arcát nem lehetett látni a sötétségben. Igazából még a körvonalait is alig. Az imént csatlakozott srác megszólalt, miután odabiccentett Akanénak. - Thyra szerint jön az éjszakais nővér, hogy körülszimatoljon. Mi legyen? - Meg ne próbáljatok felszívódni! - csattant fel az ágyban fekvő lány, de a másik férfi megnyugtatta. - Csak nyugi. Ha nem is az egészet, annyit el fogok mondani, hogy mitől kerültél ide. De azért kissé halkabb is lehetnél. Mintha csak a szavait akarná igazolni a nővér, odakintről felhangzottak a léptek, amelyek egyértelműen azt igazolták, hogy tulajdonosa egyenesen ide tart. A trió megdöbbentő sebességgel rebbent szét. Thyra egyenesen az ajtó mögé ment, amíg a magasabbik srác az ajtótól fél méterre levő szekrény másik oldalán keresett menedéket. Az az alak, aki az előbb még Akane ágya mellett ült, pillanatok alatt eltűnt az apró, egyszemélyes erkélyen. Akane igen erősen kételkedett a "búvóhelyek" megbízhatóságában, de mielőtt még aggodalmát szóvá tehette volna, a nővér benyitott és körbenézett a szobában. Az ajtó épp bezárta a csuklyás nőt a szekrény oldala és a fal közé. Akane megállapította, hogy ha az ajtó nyitva is marad, akkor az a Thyra sokkal könnyebben megúszhatja lebukás nélkül. De nem volt ekkora szerencséje, a nővér belépett a szobába, maga után félig behajtva az ajtót. Odalépett az ablakhoz, és elhúzta a függönyt a másik irányba, hogy a hold fénye ne süssön Akane szemébe. A függönyelhúzás kissé erősebbre sikerült a vártnál, és az ezüstfény most egyenesen Thyrára sütött, ezzel megmutatva a nő külsejét. Akane megdöbbenésére alig volt tizenkilenc éves, pedig a lány sokkal többnek gondolta. Arca telt volt, és ritka szépségű a maga egyedi módján, de csak szigorú érzelemmentesség ült rajta. Keskeny, kék szemein különösen élénken csillogott a Hold ezüstös fénye, ezzel a földöntúli gyönyör különös látványát keltve. A haja eléggé dús volt és emellett hosszú is, majdnem a feneke alá ért, és épp csak ki lehetett venni a holdfény mellett is valódi, ezüstszőke színét. Minden porcikájából sütött a természetesség, és valahogy mégsem volt egészen az. A tekintete hideg volt és merev, az arca nem mutatott semmi érzelmet, ezzel megtörve a bűvköre hatásának kiteljesedését a szemlélőjén. Akanén legalábbis biztosan, mert a következő pillanatban teljesen hozzálapult a szekrény oldalához és felhúzta magára a csuklyát, aminek köszönhetően egész jól eltűnt a sötét színű bútordarab mellett. Még mindig ugyanaz a köpeny volt rajta mint legutóbb, de most ki volt nyitva. Alatta különös szabású sötétkék, az éjszakában feketének látszó nadrágot viselt, amiről elég nehéz volt eldönteni, hogy szoknya-e, amíg Thyra arrébb nem lépett. Felette egy rá kissé nagy, fehér ing, amelynek a végét a nadrágba tűrte. A nővér arrébb húzta kissé a függönyt és ezzel végre elérte, hogy a hold ne világítson be sehol, majd sarkon fordult, vetett egy pillantást Akanéra, aki erre becsukta a szemét, alvást tettetve. Az ápolónő pedig kivonult, azt gondolva, hogy minden rendben, halkan becsukva maga mögött az ajtót. Akane látni vélte, hogy Thyra mellkasa leereszkedik, ahogy a lány kiengedte a bent tartott levegőt. - Hogyhogy nem vett észre titeket? - törte meg a csendet Akane halkan, mikor a nővér lépteit már nem hallották. - Az itteni emberek nem látnak a saját szemüktől - adta meg a kérdést számára a fiatal férfi, aki közben visszajött az erkélyről -Távolra akarnak látni, mindent tudni akarnak, a lehető legmesszebbre terjeszteni az ismereteiket. Közben nem veszik észre, hogy egy csomó minden itt van az orruk előtt. - Ékes bizonyíték erre az, amit az előbb láttál - folytatta a magasabbik srác. - Szóval, amíg itt vagyok, nyugodt szívvel bújok el a szekrény mellé bármikor. Akane elmosolyodott ezen. Ha jobban belegondolt, logikusnak vélte a gondolatot. - Mi az, amit nem veszünk észre, és itt van az orrunk előtt? - bukott ki belőle a kérdés. Nem tudta megállni, hogy fel ne tegye. - Ha elmondanánk, abban mi lenne a jó? - ezúttal Thyra szólalt meg. A hangja olyan hűvös volt, mint legutóbb - Majd rájöttök szépen, hogy a végtelen mindkét irányban létezik, és nem csak az egyik vége az, amivel foglalkozni érdemes. - Van benne valami - felelte Akane kisebb gondolkodás után - de engem most az érdekel, hogy mi ez az egész. Szóval légyszi - várakozón nézte a három alakot. - Még a nevünket sem tudod, de már a megoldás érdekel - hallotta Thyra gúnyos hangját. Rá kellett jönnie, hogy igaza van, de azonnal talált is valami kis enyhítő körülményt. - A tiedet tudom -replikázott, de feleslegesen, a fiatal nő csak még mélyebbre ásta. - Hát persze. De a Thyra csak a becézése. A rendesről fogalmad sincs. Különben, az sem rajtad múlott, hogy ezt megtudd - jegyezte meg csípősen, majd elsétált az erkély felé - Shad, Danaven, én részemről elmentem. Ezt nincs kedvem tovább hallgatni. Azzal Akane legmélyebb döbbenetére átmászott az erkély korlátján és csakhamar eltűnt szem elől. - E-ez meg hova ment? Hányadik emeleten vagyunk? - döbbent le a lány, de meg sem várta a választ, már felkelt és kiment az erkélyre, amely a kórház udvarára nyílott. Alattuk még egy sor, majd a teraszok díszelegtek. Akane még látni vélte, ahogy Thyra éppen földet ér az alattuk levő erkélysoron. Simán, guggolva érkezett meg a hűvös kőre, mintha csak valami mászókáról ugrott volna le. Rejtély volt a lány számára, hogy hogy került ilyen gyorsan arra az erkélyre. Aztán a fiatal nő simán átlendült a korláton és immár a fűre érkezett. Felállt, leporolta a térdét, és már ott sem volt, eltűnt a fák alatt. -Hogy csinálta ezt? - nézett ledöbbenve a bent maradt két srácra. Danaven szintén odalépett az erkély széléhez és lenézett, jó alaposan körülvizslatva tekintetével mindent. - Talán belendítette magát az alattunk levő erkélysorra. De nem tudom, ezt tőle kell megkérdezni. - Várj, mi az, hogy belendítette magát oda? Épelméjű ember nem kockáztat meg ilyen ugrást! - Akane döbbenten méregette a távolságot, de meg kellett állapítani, hogy még három méter sincs a két erkély között. Talán még kettő és fél is éppen csak. - Ha elég ügyes, akkor egy épelméjű ember is megkockáztatja - hallatszott odabentről Shad hangja. Akane még vetett egy tamáskodó pillantást az alattuk levő erkélyre, aztán visszaballagott a szobába és leült az ágyra. - Akkor halljam azt a magyarázatot, mi ez az egész? - Tág a fogalom, szűkíts rajta. Főleg, hogy nem maradhatok, csak reggelig - felelte Shad, kissé türelmetlenkedően. Amikor a lány ránézett az órára, már sejtette, hogy mért. - Oké, akkor... hol van az az Evoranel? De jó, hogy ezt kérdezted - mormolta a fiú - mi lenne, ha valami más kérdést tennél fel? Erre még mindig nem válaszolhatok. És ne, ne az legyen a következő kérdés, hogy mért nem - találta ki Akane gondolatait. A lány köpni-nyelni nem tudott. - Akkor... mi történt a könyvtárban? A srác ennek a kérdésnek már szemmel láthatóan jobban örült. - Volt ott egy kis küzdelem a fejedben. Amiatt ájultál el. A lány nem is akart hinni a fülének. Az ő valóságában ilyenek nem léteztek. - Az... Az amit álmodtam? - kérdezte bizonytalanul, majd mivel igenlő pillantást kapott válaszul, újabb kérdést tett fel - De miért? - Mert az az alak, akit te egy kaszás, minden értelemben sötét vadbaromnak láttál, kissé meg akarta gyötörni a fejedet, hogy ne jusson eszedbe többet keresgélni - felelte Shad kissé cinikus hangon. - Pontosan. Jó lenne, ha tényleg felhagynál a kereséssel. Veszélyes lehet, ha túl sokat megtudsz - szólt bele Danaven is. - Mért lenne veszélyes? - Ne menjünk bele. A lényeg az, hogy tényleg nem veszélytelen. - Akkor is tudni akarom! Meg úgy egyáltalán, hogy kerültök ti a fejembe? - ezeket a szavakat már Shadnak címezte. A fiatal férfi sóhajtott egy nagyot, mintegy megadásképp és magyarázni kezdett. - Hallottál már telepátiáról, gondolatátvitelről, meg ehhez hasonlókról, igaz? - választ sem várva tovább mondta - ez valami olyasmi, csak jóval fejlettebb annál. Ez olyan mint egy külön világ, ami csak az agyban létezik és a képzelet irányítja. Több ugyan annál, de nem olyan fejlett, hogy anyagi legyen. Ettől függetlenül igenis valóságos és egy ilyen harcnak vannak is következményei. Most például az, hogy elájultál, mert nem volt elég védettséged és tapasztalatod ennek a világnak a kizárása terén. Minél tovább tart egy ilyen csata és minél keményebb, az annál rosszabb egy magadfajta védtelennek. Eltart a skála egészen az agyhalálig, szóval tényleg veszélyes is lehet. Ezt nevezzük mi köznap elmemanipulációnak. Kevés esetben van ugyan köze az igazi manipulációhoz, de nem is kell szó szerint venni. Az a beteg vadállat, akit te annak a rusnya kaszás dögnek néztél, az se így néz ki valójában. Csak épp azt az illúziót húzta fel eléd, hogy ő ilyen. - Ennek is vannak különböző szintjei - vette át a szót Danaven - alig pár száz ember képes rá, hogy megjelenítse magát és valami környezetet valaki más fejében, még kevesebben tudják elérni, hogy azt bárki láthassa is ezt, az efféle harc meg aztán végképp luxus. A legtöbbek tehetsége odáig tart, hogy bizonyos fokig el tudja zárni az agyát az efféléktől, és tud másokkal fejben beszélgetni. De vizuálisan meg is jeleníteni mindent, csak kevesen képesek. És sajnos, azokból van a legkevesebb, akik ezt a tudást természetes úton szerezték meg, és a mi oldalunkon is állnak. Shad, hála az égnek ezen kevesek közé tartozik. Akane tátogni is elfelejtett a meglepetéstől. Szemlátomást nagyon nehezére esett fel is fogni ennek a sok szónak a jelentését is, nemhogy a mondatok értelmét. Lopva Shadra nézett, de ő a földet bámulta inkább. Mintha nem lenne büszke arra, hogy ki ő. Pedig Danaven szavaiból ítélve, lehetett volna. - É ... értem - nyögte ki, körülbelül kétperces hatásszünet után. A fejében egymást kergették a gondolatok. - Arra még edzeni kell - felelte Shad vigyorogva. Eddigre már abbahagyta a padló fixírozását - nem értesz te ebből olyan sok mindent, mint szeretnéd. És nem, nem fogom leírni, sem megismételni. - válaszolt az utolsó szavakkal a lányban felmerülő egyik kósza gondolatra. A következő pillanatban félre is kellett hajolnia egy csattanni készülő pofon elől, mert Akane már lendítette is a kezét, hogy lekeverjen neki egyet. A lány szerencsétlenségére a tenyere még csak a közelébe se ért Shad arcának. A férfi ugyanis felpattant, mikor még épp csak nem volt késő. Vigyorogva nézett a lányra. - Higgadj le, nyugi. Úgysem tudsz eltalálni, szóval tök felesleges fárasztanod magad. - Akkor meg mássz ki a csámpás lábaiddal az agyamból! - csattant fel Akane mérgesen. Shad felnevetett a felszólításon, és Danaven is kénytelen volt csatlakozni hozzá néhány másodperc erejéig - Gyorsan tanulsz - jegyezte meg. - Ha nem lennék benne, rosszabb állapotban is lehetnél- vigyorgott, de ezúttal a lány ujjai már súrolták a hűvösebb, seszínű barna hajtincseket. - Hé, csak nyugi. Már benne se vagyok - mondta pimaszul vigyorogva. - Mi rá a garancia? - morgott a lány sötéten, ami még szélesebbre varázsolta a srác arcán ülő pimasz mosolyt. - Semmi. Ez benne a jó. És tényleg befejeztem - tette hozzá már valamivel komolyabb hangon. - Ajánlom is. Különben azt is megbánod, hogy megtanultad ezt az akármit! - Elmemanipulációt. És hidd el, megbántam már jó párszor. - Mért? Rengeteg előnye van ennek a... képességnek, nem? Így hasraütésből még hátrányt sem tudnék mondani. - Úgy nehéz, de van, hidd el. Ekkor odakint léptek hallatszottak közeledni. A Kopogós cipősarkból ítélve valamelyik ápolónő kezdte meg a körjáratot. - Azt hiszem, eddig tartott a látogatási időnk - szólalt meg Danaven, majd Shad felé fordult - mennünk kell. A férfi bólintott, majd elsétáltak az erkély irányába. Akane meglepődött, bár nem értette, hogy igazából min. - Ugye nem akartok ti is...? A két fiú elvigyorodott, de válasz nem hangzott el. Legalábbis nem szóbeli. Gyakorlatilag viszont Shad válaszolt azzal, hogy kimászott, és nem is olyan sokára már az erkély szélén fogódzkodva lengett pár másodpercig, majd leugrott amikor már elég lendületet gyűjtött. Akane szíve majd' kiugrott a helyéről, ahogy nézte, és a lelki szemei előtt már látta, ahogy Shad nagy nyekkenéssel landol a földön. De a srácnak sikerült pont az alattuk levő erkélyen landolnia, és onnantól már egyszerű volt a dolga. Akane csak hápogni tudott. Danaven közben szintén átlépett az erkély korlátján és mire a lány észbekapott, már ott lengett az erkély szélén, mint valami megkergült artista. - Ti egyáltalán nem féltek, hogy lezúgtok, és akkorát zakóztok, hogy fel se keltek két héten belül? - bukott ki a száján a kérdés. - Nem igazán - felelte odalentről Danaven, és igazolásképp ő is bereptette magát az alattuk levő erkélyre. Akane képtelen volt megállni, hogy utána ne nézzen. Neki is sikerült a mutatvány, ami az előbb Shadnak, aztán nem sokkal ezután ő is ügyesen földet ért a füvön. - Miféle alakok vagytok ti? Egyáltalán, honnan van bátorságotok ilyen nyomorult tornamutatványokhoz a kórházi erkélyeken?! A fiatal férfi képtelen volt elfojtani egy, a jelen helyzetben roppantul bosszantó mosolyt. - Majd megtudod ezt is! - szólt vissza, épp csak olyan hangerővel, hogy Akane meghallhassa, majd mielőtt a válaszon igencsak felmérgesedett lány válaszolt volna, a fák lombjainak köszönhetően felszívódott. *** Délután kettő körül ismét kopogtattak a kórterem ajtaján, ahol Akane raboskodott. Aztán kinyílt az ajtó és Sadako lépett be rajta. Az arca egyből felvidult, mikor meglátta a lányt. Akane nem különben. - Szia! Már azt hittem fel se ébredsz, mi volt veled? Tudod, hogy mennyire rám ijesztettél? Ilyet többet ne merj csinálni! - Sadakonak szemmel láthatóan komoly erőfeszítésébe került, hogy ne ugorjon barátnője nyakába, csak hogy aztán ellássa a baját. - Nem az én hibám, de igyekszem, hidd el. Nekem se tetszett ám, hogy itt kötöttem ki! - felelte tettetett sértődöttséggel -különben, mi történt? - Tőlem kérdezed? Nem neked kéne tudnod, hogy mitől dőltél ki? Én csak annyit láttam, hogy elájultál. De tényleg, mi bajod volt? Akane most merészen hallgatott. Bár bízott barátnőjében, azért kissé abszurd volt az, amit Shad és Danaven elmondott neki. Sőt, nem is kissé. Főleg, hogy mivel nem tudott semmi mást ezen kívül, így még érthetetlenebbül hangzott. Akár egy hatalmas puzzle. Amíg nincs kirakva az egész, nem lehet pontosan megmondani, hogy miről van szó a képen. - Na, most mért hallgatsz? Meg se próbáld tagadni, hogy tudod. - Az eszemben sem volt. Csak ennek is... köze van azokhoz az alakokhoz, és kissé olyan, mintha valami... képzelt dolog lenne. - Nem érdekel, ki vele. Úgyse röhöglek ki, te is tudod. - Tudom, csak jó lenne, ha nem keverednél bele. Elég veszélyesnek hangzott. - Már benne vagyok, szóval ne strapáld magad és bökd ki, hogy mi volt az. Csak hogy legközelebb tudjam is, hogy mi van veled. - Hát jó. De ne nézz majd komplett hülyének azokért, amiket mondani fogok - felelte, majd választ se várva belefogott a magyarázkodásba. Sadakonak érezhetően megnyúlt az arca, mire a lány a kis mese végére ért. - Te is úgy vagy vele, hogy egyre kevésbé érted ezt az egészet, vagy csak én vagyok ennyire ostoba? - tette fel még mindig nyúlt képpel a kérdést. Szemmel láthatóan nehezen ocsúdott fel a hallottakból. - Nyugi, én se értek ebből az egészből semmit. Honnan lehetnek ezek a fura képességek? Meg úgy egyáltalán, ők maguk. - Érdekes, engem is ez foglalkoztat. Annyi biztos, hogy itt nem sok ember képes ilyesmire. - Igen, körülbelül a senki az, aki ilyeneket tud csinálni. Hol lehet ez az Evoranel? - az utolsó mondatokat már csak dünnyögte. - Ne tőlem kérdezd. Mikor engednek ki? - váltott témát Sadako. - Ha minden igaz, akkor holnap délután. - Mért csak akkor? - nézett a lány kissé csalódottan. Akane csak bosszúsan legyintett. - Azt várják, hogy mikor esek össze megint, de mivel látszólag semmi bajom, ennél tovább nem tarthatnak bent. Szóval holnap délután - sóhajtotta egy rosszalló mordulással - addig meg fogok veszni az unalomtól. - Csak nem. Én ráérek, éjjel aludni kell, délelőtt meg várakozz csak - vigyorodott el Sadako, mire Akane nagy kedvet érzett, hogy lenyomjon egy kispárnát kedvenc barátnője torkán. - Kösssz, én is szeretlek. Nincs valami olvasnivalód legalább? - Mármint a tankönyveken kívül? - vigyorgott a lány - Ami azt illeti, van. Mos vettem nemrég valami könyvet valami könyvsátorban, miután jöttem haza a suliból - kutakodni kezdett a táskájában, míg végül pár másodpercnyi turkálás után előhúzott egy régies, fekete szövettel átkötött könyvet. Akane kíváncsian vette a kezébe, és belelapozott az irományba. A papírja sárga volt, a nyomtatása régies. - Miféle könyvsátorban találtál te ilyen könyvet? - Fehérben. Én sem tudom, hogy kerülhetett oda, csak ez az egy volt belőle, és ez is el volt rejtve az egyik sarokban. Olyan, mint valami régiség, egy ősrégi antikváriumban volna a helye. - Szerintem is. De legalább lesz mit olvasnom. Miről szól? - Közben becsúsztatta az ajándékot a párnája alá, mivel az ágy mellett álló éjjeliszekrényen egy gombostű sem fért volna el. - Mint látod, nincs a hátulján ismertető, szóval fogalmam sincs. De ha elolvastad, elmesélheted - vigyorodott el Sadako - amúgy, milyen volt az első nap? - A kórházban? Nem ez volt az első - válaszolt a lány, mintha nem tudná, miről beszél a barátnője. - Hülye, én a suliról kérdeztem! A kórház az valahogy nagyon nem izgat. - Jól van na, azt nem mondtad - felelte Akane ártatlanul. - Fejbe vágjalak valamivel? - Ahhoz nem ragaszkodom. - Reméltem. Szóval, van egy kérdés, amire nem válaszoltál. - Tudom. A suli egész jó volt, rendesek voltak az osztálytársak, meg a tancsi is jó arc. - Az a lényeg. Bár reménykedtem, hogy esetleg nem tetszik, és akkor átiratkoztál volna hozzánk - vigyorodott el Sadako. - Az túl szép lett volna, és hamar bezárnák a sulidat - felelte Akane - nagyon hamar az idegeikre mennénk! Mielőtt azonban Sadako válaszolhatott volna, kopogás hallatszott, és az ajtóban. A kopogó nem várt választ, azonnal belépett, de meg is állt, amikor meglátta Sadakót, és zavartan kisimított egy kósza vörös tincset az arcából. - Bocsi, ha ezt tudom, máskor jövök - szólalt meg egy zavart mosollyal, ami azonban inkább szólt Akanénak. Mielőtt a lány válaszolhatott volna, Sadako felelt. - Bocsi. Akkor én megyek is, és nem zavarok tovább - máris felállt az ágy széléről és összepakolt, barátnője marasztaló pillantására pedig úgy tett, mintha észre sem vette volna a néma kérést. Raicho némán nézte végig a lány ténykedését. A két ellenséges fél egy gyilkos pillantással köszönt el egymástól, mikor Sadako elhaladt a "kisvörös" mellett, és már csak az ajtóból szólt vissza egy "szia"-t Akanénak. Akane nem örült most annyira Raicho látogatásának. Valahogy, most sokkal jobban szeretett volna Sadakoval lenni, hisz őelőtte sose kellett titkot tartani, ő mindig hitt neki és mellette állt. Nem mintha Raicho olyan rossz lett volna, csak épp nehezen lehetett volna besorolni valami hasonló kategóriába, mint Sadakot. - Éljen. Veled mi történt, hogy itt vagy? Zakuro azt mondta, hirtelen elájultál. - Igen, így volt - erőltetett magára egy mosolyt Akane - de már nincs semmi bajom, szóval nyugi. - Mondani könnyű. Mégis, mi a fenétől ájultál el olyan hirtelen? Egyáltalán, mit kerestél te a könyvtárban? Nem tudok róla, hogy ennyire szeretnéd a könyveket. - Hát, ööö... nem válthatnánk inkább témát? Ez valahogy nem tetszik nekem - Akane jól tudta, hogy reménytelen megkérnie Raichot ilyesmire, a lány úgysem fogja feladni soha. "Megint olyan, mint egy tank" állapította meg magában.- "Ha nyugalmat akarok, akkor elmondom. Legfeljebb megkérdezi, hogy ezt melyik mesében láttam" - előre látta már Raicho grimaszát, és akaratlanul is elfintorodott. - Remélem, hogy ezt a kérdést te se gondoltad teljesen komolyan. Különben, mire vágtad azt a hülye pofát? - Csak azt kellett hozzá elképzelnem, hogy milyen képet vágnál ha hallanád, és egyből nem volt olyan nehéz - vágott vissza Akane. - Csak akkor tudhatod, hogy mit szólok, ha elmeséled szépen - öltötte fel Raicho a legidegesítőbb mosolyát, amit Akane valaha láthatott barátnőjén, és viszketni kezdett tőle a tenyere. - Mondd csak, te most direkt bosszantasz, vagy észre se veszed, hogy mennyire idegesítő vagy ilyenkor? - Ugyan, még szép, hogy szándékos. Ennyire ne nézz madárnak - vigyorogta a lány- De ne tereld el a témát. Tehát, ki vele, mi történt. -... Miért is érdekel ez téged? - tette fel a lány az egyik utolsó időhúzó kérdését. Mostanra már kezdett kifogyni az ötletekből, hogy miként napolhatná el ezt a vallatást. - Te most szórakozol velem? Emiatt az izé miatt most kórházban kötöttél ki! - Raicho arcát látva Akanéban feltámadt az érzés, hogy most túllőtt a célon - Mi van, ha legközelebb valami rosszabb lesz, és mi majd ott állunk értetlenül, hogy mégis mi a fene történt veled! De ha nem, hát nem, én nem akarok semmit erőltetni. Most meg, ha nem bánod, megyek... Akane nagyon meglepődött. Álmában sem gondolta volna, hogy Raichóból ilyen reakciót válthat ki a folyamatos halasztgatás, és most kezdett igencsak nagy bűntudata támadni. Barátnőjét alapvetően nehéz volt megsérteni, de ha valakinek sikerült mégis, az jó időre elásta magát a lánynál. Sőt, talán épp örökre. Hirtelen elkezdte magát egy szívtelen, aljas alaknak érezni, aki egyszerűen visszaélt a barátnője aggodalmával. - Hé, várj már! Ne haragudj, nem akartalak megbántani, csak... olyan zavaros az egész, hogy talán... jobb lenne, ha nem kevernélek bele ebbe az egészbe, azért nem akarom elmondani. Veszélyes lehet - felelte, megkönnyebbülve azon, hogy az érveinek egy része szemlátomást meghallgatásra talált. - Jó, elhiszem, hogy veszélyes lehet, de én akkor is tudni szeretnék róla, mert érdekel. Végül is, te a barátnőm vagy - Raicho abbahagyta a cuccai összepakolását és visszaült az ágy melletti székre - Hallgatlak... *** Raicho egészen addig bent maradt Akanéval, ameddig a nővér ki nem parancsolta őt "Vége a látogatási időnek!" címszóval. Igazából maga sem gondolta volna, hogy sikerül a lányból kiszednie mindent. Végtelen örömmel töltötte el, hogy sikerrel járt, és ezzel minden bizonnyal sikerült megmentenie az életét. "Tehát mégsem halok meg" -gondolta boldogan, miközben hazafelé lépkedett a most már néptelen, sötét utcán. Mehetett volna busszal is, de mégis a gyaloglást választotta. Nem lett volna képes egy helyben megülni a járművön a nyeresége bódulatában, így hát maradt a gyaloglás - le kellett vezetnie a fölös energiáit. De nem is bánta, szerette a néptelen utcákat, amiket nem világított meg más, mint az utcalámpák halovány, narancssárga fénye, és a hold. Volt az efféle helyeknek egy különös, titokzatos hangulata, amelyek mindig megemelték a jókedvét. Már körülbelül két órája menetelhetett, és még mindig nem unta. "Talán mégsem olyan rossz hely ez" - gondolta, miközben a tekintetét az égő lámpahelyekre függesztve, amelyek alatt elhaladt -"igen, határozottan tetszik. Már szinte sajnálom, hogy nem itt élek. Bár, jobban meggondolva, mégsem. Nem tudnám huzamosabb ideig elviselni ezt a sok együgyű embert. Olyan ostobák, és tudatlanok, tönkretesznek mindent, ami adatott nekik. Hálás lehetek, hogy nem ide születtem. De mért is foglalkozom én velük? Ő dolguk, ha el akarják rontani a saját életüket. Hogy juthatott eszébe azoknak az agyalágyultaknak pont ide küldeni a sanraát..." Hasonló gondolatokkal a fejében sétált a végtelennek tűnő, széles, néptelen, tulajdonképpen a belváros és a külváros határvonalául szolgáló utcán. Jobb oldalra már kis családi házak és a hozzájuk tartozó kertek terültek el, míg Raichótól jobbra még a hatalmas szürke emeletes házak sorakoztak, egy-egy szűk, főleg szemét-lerakóként szolgáló sikátorral. Az utcalámpák sejtelmes fénye ezeknek aligha adhatott elegendő fényt, így ezeken már csak a hold ezüstfénye segíthetett. A lányt azonban cseppet sem zavarta az utcán terpeszkedő homály és némaság. Sőt, talán nem is tetszettek volna neki ennyire, ha rendesen ki vannak világítva. A csendet egyedül az ő léptei zavarták fel. Az emberek a házaikban már az igazak álmát aludták, és nem zajongott senki. Csak néhány kóbormacska szaladt át az út szélén itt-ott, a kert fái és a sikátorok között ingázva. A csillagok és a hold fényét teljesen elnyomta a neonnarancs fényű közvilágítás. De Raicho nem is bánta. A fejét egészen hátraszegte, hogy már azt sem látta, merre megy, de nem volt szükség rá. Elég volt farkasszemet néznie a póznák tetején ülő lámpafejekkel, és tudta, hogy merre megy. Egyszer csak azonban irtózatos fájdalom nyilallt a hasába, érezte, ahogy egy hideg penge felhasítja a húsát, utat törve magának a belsője felé. Kiáltott volna, de nem tudott. Megpróbálta valahogy hatástalanítani az őt leszúró alakot, de semmi nem működött. "Valaki lebénította az összes képességemet!" -suhant át az agyán. Rémülettel vegyes gyűlölettel nézett a támadójára, de az illető anonim volt - fekete csuklyája teljesen elfedte az arcát. Raicho pedig magára maradt a dühével és a fájdalmával. Nem látott arcot, amely jogosan a célpontjává válhatott volna mindennek a szörnyű gyűlöletnek, ami a kínnal együtt támadt fel benne. A lány nem tudta, mit tegyen. A fájdalomtól könny gyűlt a szemébe, és minden lélegzetvétel egy újabb szúrással ért fel. Az alak kihúzta belőle a kardot, és némán állt, nézve a szenvedéseit. Ő pedig kétségbe volt esve. Reszketett a fájdalomtól, a félelemtől és a dühtől, és teljesen elöntötte a pánik. - N-N-Nem a-a-akarok meghalni! K-K-K érlek! Ne... - alig bírta kimondani ezt a pár egyszerű szót. Érezte, hogy egyre nehezebben tud levegőt venni, ráadásul egyre fájóbban. "Meghalok..." - nem volt képes másra gondolni, és minden alkalommal, hogy ezt kimondta a gondolataiban, jeges bizsergés futott végig az egész testén. Rettegett a haláltól. A lábai most felmondták a szolgálatot és térdre esett, ezzel - már ha ez még lehetséges - még jobban megfájdítva a sebét. Az ismeretlen ismét megmarkolta a kardját és lesújtott, amire Raicho immár élettelenül omlott a hideg betonra, amelyet átvilágított a lány által oly hőn szeretett utcalámpák fénye...