"Már megint hibáztál"- hallatszottak Raicho fejében a kemény, borzalmas szavak. A lány kint állt a város legnagyobb parkjának legelhagyatottabb részén. A Nap már lemenőben volt, kényszerűen egyre inkább a sötétségre hagyva a világot. Azonban még erősen küzdött megannyi ragyogó fénynyalábával, amelyeknek ragyogása ravasz módon bekúszott a sűrű kiserdő fái közé és narancssárgára, valamint aranyszínűre festett mindent. A lány megremegett. Fogalma sem volt róla, hogy mit ronthatott el. Az agyában terpeszkedő elme ezt észrevette, és válaszolt a fel nem tett kérdésre. "A sanraá elkezdett információkat gyűjteni. Még nem talált semmit, szerencsére, mert Zakuro ott volt helyetted is, hogy félrevezesse" - Én nem tudtam! - fakadt ki Raicho. A kétségbeesése egyszerűen már túllépte azt a szintet, hogy csak gondolatokkal kommunikáljon - Esküszöm, nem tudtam! Fogalmam sem volt róla, hogy hova készülődik, nem említette! - Nyugodj meg, hugi - hallatszott a lány háta mögül egy túlságosan is ismerősen csengő hang. - Azzal, ha ordítozol, semmit nem érsz el. Beszélni tudsz a gondolataiddal is, szóval felesleges tönkretenned a hangodat. A lány odakapta a fejét. Zakuro ott állt az egyik fának dőlve, a lemenő nap fénye őt magát is átfestette. Karjait keresztbefonta a mellkasánál, vállig érő fekete haját most kibontva hagyta, és úgy nézte Raichot sötétbarna szemeivel. A lány felmordult, igyekezett úrrá lenni az indulatain. - Te mit keresel itt? -vakkantott rá az itteni bátyjára - takarodj! "Én hívtam ide" - szólalt meg Raicho fejében ismét a borzalmas hang. A lány azt hitte, rosszul hall. - Ugye nem?! - csattant fel rémülten - Mondja, hogy nem azért hívta ide, hogy... "Most még mondhatom ezt. De, ha a legközelebbi alkalommal hibázol, már nem tehetem meg, legalábbis akkor nem, ha őszinte akarok lenni hozzád. Zakurot most csak egyfajta figyelmeztetőként hívtam ide. Hogy a jelenléte megijesszen és megértsd, hogy nem véthetsz több hibát." A lány teljesen kétségbe volt esve. Hisz ő nem is tett semmit! Nem követett el akkora hibát, mint például elárulta volna magát, vagy ilyesmi. Hasonlót sohasem. Nem hitte, hogy ez tényleg akkora hiba lett volna. Hisz végeredményben, a sanraá nem talált semmit. Hogy is találhatott volna? Hisz egyetlen könyv van csupán, amelyikben említik Evoranelt, és biztos volt abban, hogy Zakuro azt jól elrejtette Akane elől. A fejében kutakodó személy örömmel látta, hogy Raicho mennyire kétségbe van esve. Remélte, hogy a halálfélelem majd rábírja a jobb munkára. Nem szívesen vált volna meg tőle, mindazonáltal nem engedhetett meg neki több mulasztást. Ettől függött most minden. Elégedetten engedte el Raicho tudatát, remélve, hogy ez a beszélhetés majd jobb belátásra téríti. Raicho nem értette, mitől lenne ez olyan nagy hiba. Főleg azt nézve, hogy milyen sokat tett már azért a szervezetért. Testét - lelkét odaadta volna a céljuk eléréséért. De nem így. Nem úgy, hogy egy kisebb hibájáért felkoncolják. Rossz volt a helyzetük, neki és a bátyja szerepét betöltő fiúé, ezt mindenki tudta, nyílt titok volt. Mért bánnak vele ennek ellenére is ilyen szigorúan?! Mért?! Könnyei megeredtek, a lábaiból teljesen kiment az erő és térdre esett. Borzalmasan félt a haláltól. Jobban, mint bármi mástól. Szinte elviselhetetlen volt számára a tudat, hogy most mégis ezzel fenyegetik. Hisz annyira a szívén viselte az egész ügyet, gyerekkora óta erre lett nevelve, egész életében ezt sulykolták a fejébe. Most mégis.... Zakuro szótlanul nézte az összetört lányt. Végül is odasétált hozzá, leült elé a fűbe és bátorítóan megveregette a vállát. - Kitartás, hugi. Meg tudod csinálni, ne most vessz el - mondta tőle szokatlanul kis hangerővel, de annál több kedvességgel. Raichot ez nagyon meglepte, és vigaszában csak az akadályozta meg, hogy tudta; elképzelhető, hogy azok által a kezek által leli majd a halálát, amelyek most jobb hangulatra próbálják deríteni és hogy ezt a kedves hangot fogja utoljára hallani az életében. Itt már semmi nem volt olyan, mint amilyennek eredetileg kellett volna lennie. - Még jó, hogy te ott voltál - mondta, de nem nézett Zakurora. Úgy érezte, nem lenne rá képes. - Hé, nem kell megköszönni. Azért vagyok. Elvégre társak vagyunk, és ez meg csapatmunka lenne, vagy mi a szösz. Raicho arcára ez egy halovány mosolyt csalt. - Igen, tudom. És igazad van, csak... én tényleg nem csináltam semmit! Egy ilyen kis hibáért nem akarhatnak megölni, ugye? Ugye?!- fakadt ki újra kétségbeesetten. Mintha csak azt várta volna, hogy Zakuro kijelentse, hogy persze, hogy nem. De ez hiú ábránd volt. - Hát, kicsi hibának én nem nevezném a helyedben. Viszont vannak ennél sokkalta nagyobbak is, azt is el kell ismerni. Mindenesetre, jó lenne, ha ennél jobban vigyáznál. Ha akarod, segítek. Mondtam, csapatmunka. És én meg valami társféleség volnék. - Oké, segíts, légyszi - mosolyodott el a lány - még jó, hogy itt vagy, nem t'om, mihez kezdenék egyedül. Zakuro felvonta a szemöldökét, Raicho meg már előre sejtette a választ. - Ma már semmihez. Nézegethetnéd szellemként, hogy ki milyen virágot vitt a sírodra. - Tudom. Kezdem úgy érezni, hogy rossz oldalon állunk - dünnyögte halkan, hogy a fiú is alig hallotta meg. - Ezt most úgy veszem, hogy az életed fenyegetésének hatása alatt mondtad, tehát nem szólok róla senkinek, mert úgysem gondoltad komolyan. - Nyugodtan beköphetsz - mormolta halkan. Hisz tudta, hogy a fiú úgysem teszi meg. Ő annál kíméletesebb. - Eszemben sincs, nyugi. Főleg, hogy úgysem tudnál elárulni semmit senkinek. - Megnyugtató, hogy így gondolod - felelte, hasonló hangerővel. Legalább te mellettem állsz, igaz? - Egen... Amúgy, mért gondolod, hogy nem a jó oldalon vagyunk? - Zakuro le se tagadhatta volna, mennyire érdekli ennek a gondolatnak a forrása. - Túl sok a rettegés - bökte ki a lány -mások nem így tartanak rendet. Ott van valami, ami itt nincs. Valami békeféleség. - Talán. De azt se felejtsd el, hogy hol vannak ezek a "mások" és milyen helyzetben vannak. - felelte Zakuro kisebb gondolkodószünet után, majd inkább témát váltott - Azt még nem is mondtam, hogy micsoda balhé volt délután. - Milyen balhé? - kapta fel a fejét Raicho, és kíváncsian meredt a vigyorgó fiúra. - Zyllar megpróbálta ellátni kicsit a csaj baját, hogy ne jusson többet eszébe keresgélni. Kapaszkodj meg, valami kis jöttment kiütötte Akane fejéből. Raicho alig akart hinni a fülének, úgy nézett Zakurora, mintha szellemet látna. - Hogy mi? Zyllart? Ki tudná pont őt... - itt elhallgatott. Egyszeriben rájött, hogy ki lehetett az. Csak egy valakiről hallott már, aki birtokolta ugyanazokat az erőket, és nem az ő oldalukon állt - Az nem lehet...- amikor utoljára láttam azt a srácot, még a nyomában sem volt Zyllar hatalmának! - Pedig de. Ő volt az. Képzelheted, hogy őrjöngött Zyllar is, meg a fél szervezet is, amikor kitúrta a lány fejéből, ő meg nem tudott visszajutni! - Zakuro nem tudta megállni, hogy felnevessen, de Raicho korántsem tartotta ilyen szórakoztatónak a helyzetet. - Ez neked mért vicces annyira?! Nem esett még le, hogy ha az átkozott ilyen szintre fejlődött, akkor az nekünk milyen nagy baj? - Tudom, hogy baj, de akkor is. Gondolj bele, hogy milyen képet vághatott a mi félelmetes kaszásunk! - felelte nevetve. Raicho előtt meg akaratlanul is megjelent Zyllar, a nagy legyőzhetetlen elmemanipuláló képe, ahogy azon dühöng, hogy valaki mégiscsak ügyesebb volt nála, és akaratlanul is elfogta a nevetés. Körülbelül két percig tartott a "gyereknap", aztán végre összeszedték magukat. - Soha többször ne nevess ilyeneken előttem - mondta Raicho vigyorogva a bátyjának, majd hozzátette - akárhogy is, még ha meg is nyerte az a kölyök azt a csatát, Zyllar akkor is sokkal jobb nála. Csak szerencséje volt. - Igen, tudom. De egy ilyen után már több mint valószínű, hogy azok az ostobák nem fogják letenni a fegyvert, csak tudnám, mért. Biztos tudják, hogy csak mázlijuk volt. - Igen, de bolondok. Hajtja őket az utálat. Nem veszik észre, hogy vesztükre cselekszenek. - Igazad lehet - hagyta rá Zakuro - Na, gyere, menjünk innen. Raicho bólintott. Szép lassan felálltak mindketten és elsétáltak, immár emelkedettebb hangulatban. Távoztukkal a nap is végképp csatát vesztett és lebukott a látóhatáron, így a sötétség végre diadalt aratott. *** - Hé, ébresztő! - a férfi két társát rázogatta, amíg azok végre kinyitották szemeiket. - Hé, Shadan, mi van? - dörmögte álmosan Danaven, miközben álmosan felült. - Zyllar van. Szépen fogta magát, bemászott a csaj elméjébe, hogy ráijesszen. Amit úgy láttam, sikerült is elérnie -felelte, titkon fürkészve társai reakcióját. A várt hatás nem is maradt el, mindketten egy pillanat alatt felébredtek. - Fenébe. Ha egyszer meglátogatta, fogja többször is - állapította meg Thyra szitkozódva. Shadan bólintott. - Tudom. - Na, szép. Ezek szerint nem esett le neki, hogy az a vadállat nem ismer határokat. - Áh, dehogy esett. Véletlenül se könnyítené meg a dolgunkat. De Zyllar is visszafogta magát. Nem csinált vele semmit, ha úgy vesszük. - Biztosan parancsot kapott - hagyta rá Danaven - nem lesz könnyű dolgod vele, Shad. - Már rájöttem. - felelte a férfi halkan. Ezzel csend telepedett a ház tetőterére, ahová a hármas letáborozott. Thyra és Danaven félig-meddig átérezték társuk nehéz helyzetét. Nem könnyű, ha valaki pont azt az erőt birtokolja, ami mindenkiben ott van ugyan, de pont benne fejlődött olyan hihetetlenül magas szintre, hogy az már különlegességnek számítson, olyannyira, hogy sorstársai se lettek. Legalábbis hazai pályán nem. Csak az ellenség táborában, ahol nagyon sok ember birtokolta ezt a különleges erőt, csak épp mesterségesen ültették beléjük a tudást. A férfiben mindaz csupán gyakorlással és tehetséggel fejlődött ki, ami mindenki másban körülötte gépek segítségével. Társuk nemegyszer alábecsülte magát az elmemanipuláció terén, talán éppen emiatt. Hogy a mesterséges tudás talán alaposabb és jobb lehet a természetesnél. Pedig az önbizalommal szinte sose volt gondja, többnyire reálisan mérte fel magát és minden mást is maga körül. Végül a csendet Danaven törte meg. - Nézzétek, elindult - szólt csendesen, lepillantva a magas házról. Két társa követte tekintetét. - És, most mit fogsz tenni? - kérdezte Thyra Shadra nézve, de nem a tőle megszokott fellengzős stílusban, hisz tudta, mennyire szokta ez bosszantani. A férfi külön hálás volt neki ezért. - Szemmel tartom. - felelte szűkszavúan, holott tudta, hogy a nő nem erre kérdezett rá elsősorban. De nem hagyott időt a további kérdezősködésre, mert elsietett a tetőtér másik részére és eltűnt a levezető tűzlépcsőn. Egész nap szemmel tartotta a lányt. Úgy tűnt, nem nagyon ijedt meg a fenyegetőzésektől. Erről Shadan meg is bizonyosodhatott, amikor titokban utat tört magának a lány agyába és meghallgatta a telefonbeszélgetését Sadakoval. Magában mélyen elismeréssel adózott a lány bátorságának, de az nem tetszett neki, hogy Akane tovább akar kutakodni. Az a személy pedig, akivel megosztotta mindezt, még kevésbé. Pláne Thyra miatt. Gyanította, hogy a nőt iszonyatosan fogja bosszantani a helyzet. Ráadásul nehéz is megfékezni. Bár, még így is ez volt a jobbik eset. Sajnos azonban nem kellett sok hozzá, hogy találkozzon a rosszabbikkal is. A vörös hajú lány ugyan ügyesen álcázta magát, de a viselkedése túlságosan is feltűnő volt. Shad dühében letépett pár levelet az öreg fáról, amely lombjának takarásában menedéket talált. Mikor belenézett a vörös hajú fejébe, és nagyon szívesen tépkedte volna tovább a leveleket. De végül úrrá lett az indulatain és egy nagy sóhajjal ismét az osztály tagjaira irányította fizikai és lelki szemeit egyaránt, új áldozatok után kutatva. A hétből három volt kém, a vörös hajú lányt is beleszámítva. Ez nem tetszett neki, főleg, hogy havonta csak egy időpont volt alkalmas. Azt már régen eldöntötte, hogy, ahogy magában nevezte, a "kisvörös" lesz a következő. Az a legveszélyesebb. - Hogy barátkozhat az a csaj egy ilyennel? - tette fel a kérdést magának morogva - Ennél szinte bárki jobb. Kis rohadék - ha a pillantásával ölni tudott volna, Raicho már meghalt volna jó néhányszor. A "kisvörös" szerencséjére, Shad erre nem volt képes. Bár, elképzelhető, hogy úgy járt volna jobban. A férfi az egész napot ott töltötte a fán. Eléggé fárasztó volt számára mindig úgy helyezkedni, hogy ne látsszon ki semmije, de kibírta. Végül is, rosszabb dolgokat is túlélt már. Sokkal rosszabbakat. Hatalmas megkönnyebbülés volt neki, mikor Akane végre kilépett az iskola kapuján és elindult hazafelé. Shad kinyújtóztatta tagjait és követte. Jelenléte nem keltett feltűnést sehol, hisz most a köpeny és csuklya helyett itteni köznapi ruhák voltak rajta, és a lány sem tudta még, ki ő. Bár így is megnézték néhányan az utcán a hosszú vágásnyom miatt, ami alapvetően szép metszésű, de mégis durva, kemény vonású arcának bal felét díszítette. Egy ilyen sebhely nem volt szokványos. Morcos pillantást vetett az emberekre, akik megnézték maguknak és leküzdötte magában az érzést, hogy vérontást rendezzen. Kifejezetten örült, mikor Akane végre eltűnt a nagy emeletes ház kapujában. Lopva felpillantott a szemben levő ház tetőterére, ahol legutóbb hagyta két társát, de most nem látott senkit. Bosszúsan kifújt a szeméből egy hajtincset és átvonult az úton - ezzel kisebb forgalmi katasztrófát okozva a szerencsétlen autósoknak - és behúzódott a házzal szemben levő sikátor szélére, ahol annyian nem nézték már meg, és ő is szemmel tarthatta a nagy szürke ház bejárati ajtaját. - Nocsak, ezek szerint a sanraá visszatért - hallatszott Shad háta mögül egy ismerős, szelíd hang. - Egen, Dan, vissza - sóhajtotta, de nem nézett hátra - de van egy olyan gyanúm, hogy nem marad sokáig. - Ha te mondod... Hova akar menni? - A könyvtárba, az ostoba irományokat bújni - felelte cseppet fásultan - de úgysem fog találni semmit. Danaven különös tekintettel nézett rá, ami az aggodalom és az érdeklődés elegye volt elsősorban, de sok minden más is csengett belőle. - Miből gondolod? Bármi megeshet. - Abból gondolja, hogy a könyvtárban is van egy olyan görény, aki eldugja a sanraá elől a dilgokat - felelte Shad helyett egy harmadik, női hang. Thyra ott állt mögöttük, tekintete fürkészve ugrált a két férfi között. - Remek. Nehezebb lesz, mint gondoltuk. Az iskolában hány van? - nézett Danaven Shadanra. - Én csak hármat láttam, de lehet több is. Alig voltak ott néhányan - felelt, bár látszott, hogy máshol jár az esze. - Az nem olyan rossz. Neked mi bajod?- nézett a társára. Az már épp válaszolt volna valamit, de Thyra belefojtotta a szót. - Gondolom, Zyllar még nem jelent meg, és most fél, hogy mi lesz, ha, meg hasonlók. - És ha igen, akkor mi van?! - csattant fel Shad dühösen- nem kérte senki a véleményedet! A nő gúnyos, idegesítő hangszíne fél másodperc alatt kihozta a sodrából a férfit. Thyra haloványan elmosolyodott. Hisz pontosan ezt akarta elérni. - Lehet, hogy nem kérte senki, de nem is érdekel. Az már inkább, hogy itt görcsölsz összevissza, aztán a végén pont emiatt nem fogsz tudni győzni. Na, ez már jobban érdekel. Szóval azt ajánlom, lépj túl ezen, de piszok gyorsan, és ha Zyllar megkönyékezi azt a csajt, akkor vágd oda úgy a földhöz, hogy beálljon nála az agyhalál! Vagy ha nem így lesz, akkor olyat fogsz kapni tőlem, amilyet még Zyllar se tud neked adni! Shad csak hápogni tudott. Most jött csak rá, hogy a félelmei csapdájába esett és ha a nő nem rángatja ki önmagából a saját különös módján, akkor ő fogja önmagát akadályozni abban, hogy úgy küzdjön, ahogy kell. Az pedig nem lett volna túl jó rájuk nézve. Képtelen volt elfojtani egy vigyort, amivel már sokkal inkább hasonlított a régi önmagára. Thyra erre csak felhúzta a szemöldökét, és bár a szája nem mozdult, a szeme elmosolyodott egy röpke pillanatra. De nem hagyott több időt két társának a bámészkodásra, megfordult és lassan elindult a sikátor mélye felé. Még épp hallani lehetett az utolsó szavait. - A nagy vigyorgás közepette ne téveszd szem elől a lányt, és nézz néha a hátad mögé. Shad erre átpillantott a válla fölött, és meglepve konstatálta, hogy a sanraá épp most lép ki a ház kapuján. - Te is úgy vagy Thyrával, hogy képtelen vagy kiismerni, vagy csak én vagyok tőle ennyire távol? - nézett Danavenre. - Tőlem kérdezed? Te ismered régebb óta. De szerintem őt senki sem ismeri magán kívül, egyformán rejtélyes mindenkinek - felelte az mosolyogva, és Akane után nézett - szerintem menj, ha utol akarod még érni. Shad csak bólintott és elindult, alakját nemsokára elveszejtette a tömeg. Nemsokára már a könyvtár egyik olvasóasztalánál ült. Odanyúlt a hozzá közel levő polchoz, és találomra kihúzott egy könyvet. Nem nagyon tudta, miről szólt, nem vette a fáradtságot, hogy kibetűzze a címét. Hisz nem is ez volt a lényeg. A könyv mögül a terem másik végében levő asztalra meredt, ahová Akane most hordott össze egy rakásnyi könyvet. Egy nagy sóhajjal vette tudomásul, hogy sokáig fog még itt üldögélni unatkozva. Nem is tévedett, óráknak is el kellett telnie, mire történt is valami. A könyvtárba befutott Sadako. Shadnak meg kellett állapítania, hogy a lány tényleg az, akinek gondolta. - Thyra ki fog bukni -mormolta magának - Nem lesz ez így jó. Szerencsére a lány nem vette őt észre, csak Akanéval foglalkozott, aki azért jó pár méterrel közelebb volt hozzá. Valami különös rándulás a gyomrában egyértelmű jelzést adott a számára. Gyorsan bekúszott gondolataival Akane tudatába és várt. Immár feszülten, minden különös dologra kihegyezve. Nem is kellett sokáig várnia ilyesmire, a lelki szemei előtt megjelent már a kaszás, egyúttal benne is a tudat, hogy a kaszás szemei előtt is megjelent az ő alakja. "Nocsak, tehát itt vagy végre. Már jó ideje vártalak." - szólt oda gondolatban Zyllarnak, még mindig a lány fejében. De ezt a beszélgetést teljesen elfedte a lány tudata elől. Nem kell neki feltétlen tudnia, hogy mi történik a fejében. Lelki szemei előtt látta, ahogy Zyllar gúnyosan elmosolyodik az éjszín csuklya takarásában. "Sajnálom, hogy megvárakoztattalak. Rég találkoztunk. Mit keresel errefelé, ahol a madár sem jár?" - a visszafogott mosoly bizarr vigyorrá torzult, a karmazsinszínben világító szemek kissé összeszűkültek. "Az, hogy megakadályozzam, hogy még egyszer belemássz a lány fejébe, a kelleténél jobban. Hajnalban már elég volt. Különben, miféle gyáva alak rejtőzik ennek a randa kaszás alaknak az illúziója mögé? Félsz, hogy ha nem egy ilyen álca mögött jelensz meg, akkor már nem lesz akkora hatalmad mások felett?" - ingerelte Zyllart, aki erre szemmel láthatóan eléggé felmérgesedett. "Mire vagy olyan nagyon büszke, hogy így merj beszélni velem?! És miféle bolond az, aki idejön, hogy engem megakadályozzon abban, hogy véghez vigyem, amit akarok? Kinek képzeled magad?" "Ne légy nevetséges. Még csak nem is állhatnék itt előtted, ha nem volna szemernyi esélyem sem. Te is jól tudod" - felelte higgadtan. Közben meglepve nézte, hogyan alakul körülöttük a táj, nyilván Zyllarnak köszönhetően. A szellemtest most egy kietlen pusztában állt már. Az ég be volt borulva, a földből nem hajtott ki fű, mintha valami tűzvész pusztított volna rajta. Közel s távol nem látszott semmi, csak maguk voltak. A képzelet hatalma. Shad tudta, hogy így Zyllarnál lesz az előny, elvégre az ő agya formázta meg a csatateret, amelyen most mindketten álltak. De nem félt. A félelmet még Thyra űzte ki belőle igencsak hatásos monológjával. A férfi halovány mosolyra húzta a száját, miközben elképzelte, hogy kardot tart a kezében. És a képzelet valósággá vált, Shadan kezét már húzta kissé a kard fémjének neheze. Megfogadta, hogy amikor legközelebb találkozik a nővel, megköszöni neki a hatásos beszédet. Valahogy érezte a zsigereiben a győzelmet. Valahol mélyen tudta, hogy nyerni fog. A kaszás elvigyorodott ismét és két kézzel megmarkolta éles, fekete kaszáját, majd támadást indított. Az ég gyakran dörrent felettük, néhol elmosva a fémek ütközésének kemény csengését. Shad lehajolt az elkaszáló mozdulat elől és most Zyllar lába volt a cél, amit el kellett érni. De nem állhatott meg ennyinél, hisz akkor az elintézhette volna egy gyógyulás beiktatásával. Nem. Mindenképpen le kellett foglalnia, hogy ne legyen ideje még erre is. Mikor súlyos sebet ejtett a kaszás lábán és az a fájdalomtól megrészegülve kibillent, ismét lecsapott, ezúttal az alak másik lábára. Becélozta a törzsét is, de Zyllar kaszája oldalba kapta. Ijedtében lecsapta a könyvet az asztalra, amelyet a fizikai testében szorongatott. Evvel a szemével látta, ahogy Sadako rémülten szólongatja Akanét, aki eddigre már ájultan hevert az asztalon és nem szándékozott felkelni. Meg is lepődött kissé, de agya a látottakat magától elraktározta neki későbbre. Hisz most a küzdelemmel kellett foglalkoznia. Mivel ellenfele a regenerálódással volt elfoglalva, neki is volt ideje begyógyítani a szellemteste bal felén keletkezett hatalmas vágást és szinte azonnal újult erővel támadni. De Zyllar is készen volt már, és kivédte a csapást és úgy tett, mintha a füvet kaszálná el a földön. Shad lába ennek következtében kis híján odaveszett, de mégsem. A pillanat törtrésze alatt szárnyakat képzelt a hátára, amelyek most felemelték, ezzel sikeresen elkerülve azt, hogy szellemteste ott lábatlankodjon a földön, amíg Zyllar ismét lesújt rá. A kaszást meglehetősen meglepte ez a fordulat és Shadan kihasználta ezt. Magasra repült, majd nekiindult sebes zuhanórepülésben, egyenesen Zyllar irányába. Közben láthatatlan védőburkot képzelt maga köré, és még épp időben, mert látni vélte, hogy ellenfele kezében már íj van és nyilak. Zyllar igencsak meglepődött, mikor a nyila lepattant a felé száguldó férfiról, de nem volt rest és Shad a kaszás következő tevékenységeként érezte, hogy az igyekszik a képzeletével meggyengíteni. Ezt végül sikerült is elérnie, végül kénytelen volt veszni hagyni a láthatatlan védőfalát. Szerencséjére már nem is volt rá szüksége, mert az utolsó nyíl elől, amelyre még épp csak ideje volt ellenfelének, sikeresen kitért és most, hogy kardját előreszegezve Zyllar felé száguldott, igen nehéz helyzetbe hozta a kaszás alakot, aki egyszerűen túl meglepett volt ahhoz, hogy bármit is tegyen. Ő nem az ilyen küzdelmekhez szokott hozzá, hanem a fordulatmentes, kissé talán monoton, megszokott párbajokhoz. Amelyek még hasonlítottak is a valósághoz. De ez álomszerű volt. Teljességgel irreális. Képtelen. Lehetetlen. Így legalábbis lehetetlen. De nem maradt több ideje a megkezdett gondolatmenetére, mert Shad elérte. És ő hátrazuhant, a hatalmas karddal a mellkasában. Maga se értette, hogy zuhanhatott annyit, de a meglepetés megbénította a képzeletét és ezáltal a szellemtestét is. Így hullt alá, mígnem észbe nem kapott, de akkorra már késő volt. A férfi nemes egyszerűséggel kilökte Akane agyából és áthatolhatatlan akadályokat állított elé. Amivel nem is lett volna semmi baj, ha még a lány fejében lett volna. De már nem volt ott, a tudata visszatért a saját fejébe. És Akane fején kívül már nem tehetett semmit. A képzelet csak valamilyen személy agyában működött. Azon kívül soha. Ő meg persze hiába folytatta volna a küzdelmet a saját fejében, az már csakis és kizárólag az ő elmeszüleménye lett volna. Mert Shadan nem volt benne jelen a saját tudatával. Zyllar veszített. Őrjöngött. Az egész teste remegett a méregtől, mikor tudatosult benne, hogy mi történt, a fejét egyszerűen elborította a düh. - Nem!! Ez velem nem történhet meg!! Velem soha!! Nem, NEM, NEM!!! - de hiábavaló volt mindennemű dühöngés, őrült kiabálás, rongálás, a tényállás mit sem változott: legyőzte őt egy átkozott kis rohadék ficsúr. Egy még majdnem-kölyök, egy ostoba, csökötten gyerekes elméjű valaki. Egy infantilis, megzakkant férfi. Mert mégis, miféle ember képzel magának szárnyakat egy rendes küzdelemben?... *** Akane kábán ébredt fel. Felette a plafon hófehér volt, ahogy a falak is. "Olyan különös álmom volt" - gondolta magában. Próbált visszaemlékezni rá, de nem ment. Csupán két alakra emlékezett. Mintha küzdöttek volna a fejében, amitől ő elájulhatott. Valami derengett neki arról, hogy hol volt, mit csinált, de még nem ébredt fel hozzá kellően. Még a félálom kábultságában volt. Egyszer csak valami különös, mély rezgésű férfihang töltötte be az üres fejét. "Ébredj fel. Itt ülök az ágyad mellett." Na, Akanénak több se kellett, hogy azonnal kinyissa a szemét, és kapásból felüljön. Egy kórházi szobában találta magát, egy kórházi ágyon, a kórház takarója alatt. Sötét volt, odakint az égbolton épp csak belátszott a Hold egy darabkája. Egyből minden eszébe jutott. Rosszul kezdte érezni magát a könyvtárban és elájult. Emlékezett már az álmára is, annak minden egyes apró részletére. Az a bizonyos rosszullét, ami a múltkor meggyötörte, nyomába se ért annak, amit akkor érzett, amikor látta, hogy valaki tényleg ül az ágya mellett. Mégpedig az a valaki, aki az álmában a kaszás ellen harcolt. A férfin most nem voltak szárnyak és kardot sem szorongatott. Az Akanét letaroló információáradat hatása alatt csak egyetlen kérdés volt, amit a lány képes volt megfogalmazni. - Mégis, ki a franc vagy te?! - Számít ez? Attól, hogy a nevemet megtudod, még önmagában semmivel sem leszel okosabb. - Jó, akkor mondj el mindent! Hogy mi volt ez, és mi folyik itt! Te a harmadik vagy igaz? Hol van az az Evoranel, és mi közöm van nekem hozzá!? És ki volt az a kaszás alak? Vele küzdöttél az álmomban, tehát tudod is! Halljam, válaszolj! Addig úgysem engedlek ki! - a nagy kérdésáradattól felbuzdulva már kelt volna fel, de a férfi finoman visszanyomta fekvőhelyzetbe. - Csak nyugalom, ne húzd fel magad. Az árthat neked. Nem áll szándékomban elmenni, egyelőre legalábbis. - Akkor mondd el! Már elegem van ebből az egészből! - Elhiszem. Mindenesetre, az, hogy mi van itt, az egy nagyon, nagyon hosszú mese...