Akane sikoltva ébredt. Összezavarodottan nézett körbe, hogy hol van, mi történt. Meg kellett állapítania, hogy a kaszást csak álmodta. Ott ült ugyanis a számítógép előtt, a monitor ott búgott előtte. A -nyitott- ablakon keresztül látta, hogy a nap első sugarai épp most keltek fel, hogy elkezdjék kiűzni a sötétséget az általa látott világból. Nem tudta elhinni, hogy csupán álom volt az a tegnapi rémes látomás. Annál is inkább, mert ő nem hagyta nyitva az ablakot. Erre emlékezett. Túlságosan is élethű volt a kaszás alak is, és az általa feltámadt érzések is. A hatalmas ijedtség, a félelem, a döbbenet. Képtelenség volt, hogy ezt mind az ő agya vetítse ki neki ilyen jól, hogy megakadályozza abban, hogy megkeresse a válaszokat. Bár ott volt a fiú figyelmeztetése, és nem is felejtette el, Akane mégsem törődött vele. Úgy érezte, a bizonytalanságnál semmi sem lehet rosszabb. Márpedig, ha feladta volna az egészet, azzal ebbe az undorító érzésbe taszította volna önmagát - ezt pedig semmiképp sem vállalta volna be. Szentül hitte, hogy amit látott, az nem álom volt, és ugyanezzel az erővel elhatározta, hogy nem is fog megfutamodni, és ha az a fekete alak ismét eljön is hozzá, akkor sem adja fel. - Na jó, foglaljuk össze, mit tudunk - motyogta magának, amivel párhuzamosan egy papírra vázolta a helyzetet - Az a trió valami Evoranelből jött. Valamiért irtják az osztályomat, de fogalmam sincs miért. Azt sem t'om, hogy mi közöm van nekem ehhez a helyhez, de biztosan sok, mert szemmel tartanak, és ha kell, segítenek. A kaszás nem akarja, hogy erről a helyről megtudjak bármit is. De ennek az okát sem tudom. Marha jó kilátások - dünnyögte sötéten - talán, ha beszélek az osztálytársakkal, majd többet fogok tudni. - ekkor érdekes gondolat pattant bele a fejébe. Na, várjunk csak! Biztos van valami közös azokban, akiket megöltek a nyáron! Kell, hogy legyen! Csak utána kell járni! - eszébe jutott a kaszás fenyegetése, de gyorsan ki is hessentette a gondolatát a fejéből. - Ha meg akarok tudni bármit is, nem szabad folyton rá gondolnom. Az csak hátráltat. Félórás böngészés után sikerült megtalálnia mindhárom szülő elérhetőségét. Nem nagyon tudta, mit fog majd mondani nekik, ha ott állnak szemtől szembe. De ezt még ráért kigondolni. Miután felírta a címeket, hátradőlt a széken. Nem igazán értette, hogy egy olyan kedves srác, mint amilyet a legmagasabbik csuklyásban megismerhetett, mért vesz részt ilyen borzalmakban. Hogy neki mi köze lehet ehhez az egészhez. El sem tudta képzelni, hogy a srác hogy lehet ennyire... békés. Jobban rá jellemző szót nem talált, pedig a fiúban annál lényegesen több volt. Csak az már nem volt szavakba önthető, azt érezni kellett. Nem értette, hogy egy ilyen ember hogy tud nyugalomban maradni, miközben már (minimum) három gyilkosságban részt vett. Majd ha eljön az a bizonyos "válaszok ideje", majd ezt is meg fogom tőle kérdezni - morogta magában egy cseppnyi gúnnyal - ha csak nem szárad ki a torkom mire odáig jutok. Ez a gondolat halovány mosolyt csalt az arcára. Aztán erőt vett magán, megadta a gépnek a jól megérdemelt pihenést és elindult, hogy összekészülődjön az első hivatalos tanítási napra. Nem tudta, hogy fogja kibírni ébren a padban, hisz csak egyszer aludt 1-2 órát az éjszaka folyamán és az sem volt túl pihentető. Végül is annyiban maradt magával, hogy majd Raicho ébren tartja. Főleg, mivel a lány általában azonnal kiszúrta, ha valamit megpróbált volna elhallgatni előle. Akane bosszankodott is emiatt eleget. Pláne most, mivel rájött, hogy ha szeretne akár egy percnyi békét is, be kell avatnia a lányt. - Végül is - vont vállat - Legfeljebb azt mondja, hogy -de hülye egy vicc volt ez... A lányhoz, legalábbis az eddigi ismeretségük szerint, Akane nem igen állt annyira közel, hogy elhiggyen neki ilyesmiket. Már csak ezért sem akarta neki elmondani a vele történteket. De hogyha sokáig megy az agyamra, hogy mondjam el, kénytelen leszek vallani - mormolta. Közben kiment a konyhába reggeliért, majd elindult az iskola felé, kissé fokozott izgalommal. Útközben eszébe jutott Sadako is. Barátnője megígérte, hogy segít neki. Nem tudta, ezt tényleg elfogadja-e, nem akarta, hogy a lány belekeveredjen ebbe a történetbe, veszélyes lehetett a számára. Na meg neki magának is. Aztán eszébe villant valami. A hirtelen ötlettől felélénkülve kapta elő a mobilját és felhívta barátnőjét, amit az 2-3 csörgés után felvett, hangjában visszafogott öröm csendült. - Szia! Na, mi a helyzet, tudod már, hova megyünk? - Tudom. A helyzet az, hogy külön utakra kell lépnünk, majd személyesen elmondom, hogy mért. A lényeg, hogy elmehetnél az (ex-) szülőkhöz, kikérdezni, hogy milyenek voltak azok, akiket megöltek. Hátha van valami közös a múltjukban, ami segíthetne nekünk. - Mire gondolsz? - válaszolt a lány hallhatóan csalódott, bár kíváncsi hangja. - Hát, konkrét elképzelésem az nincs. Szóval írj fel mindent, aztán majd elemezgetjük őket, ha végeztél, oké? - Oké, szóval vigyek jegyzetfüzetet. Amúgy, mi történt amióta letettük a telefont? - Majd élőben, és főleg ingyen, elmondom. Ott fogok nyomorogni a Fővárosi Nagykönyvtárban, ha nem látsz engem, csak hatalmas könyvkupacokat, akkor megtaláltál - felelte vicceskedőn. - Képzelem. Na, akkor vigyázz magadra és majd megyek, ha végeztem. - Oké, de vigyázz te is. Szia - azzal kinyomta a gombot és elrakta a mobilját. Épp időben, ugyanis megérkezett az iskola kapujához. Látta már néhányszor a régi épületet, valahogy mégis új volt neki. A nagy, kétemeletes épület régimódi téglákból épült és teljességgel festetlen volt. A kertje nem volt lebetonozva és nem is volt túl nagy, itt-ott nagyobbacska fűcsomók eresztettek gyökeret. A magas, sudár fák zöld lombja nem engedte látni az épület tetejét, és mindent különös zöld derengéssel töltött be, ahogy a felkelő nap sugarai néhol bevilágítottak a réseken. Valahogy kissé misztikus kisugárzása volt. Akane egy sóhajjal jó alaposan megnézte magának a hely minden egyes négyzetcentiméterét, majd belépett a kapun és elindult megkeresni a tantermet, amelyet kijelöltek még nyár elején az osztály termének. Körülbelül 5 percnyi bolyongás után sikerült is rátalálnia a négyes számú tanteremre. Odabent - ahogy azt várta- nem voltak túl sokan, alig heten jelentek meg a korábban emlegetett húsz főből. Az itt levő diákok halkan beszélgettek, és épp csak vetettek egy pillantást a lányra, mikor az bejött az osztályba és letette a táskáját az ajtóhoz legközelebbi padra. A hét ember között szerencsére ott volt Raicho is, ő elmélyülten görnyedt egy papír fölé és rajzolt valamit. Akane arcára halovány mosolyt csalt barátnője látványa, majd halkan odalopózott hozzá, és mivel továbbra is sikerült számára észrevétlennek maradnia, ráköszönt. - Szép jó reggelt - mondta az átlagosnál kissé nagyobb hangerővel, és örömmel nézte, hogy a lány kis híján felugrott a meglepetéstől. - Szia! Te, muszáj neked folyton ijesztgetni? Az agyamra mész! - Te követtél el olyan szentségtelen dolgot, hogy nem vettél észre - vigyorogta Akane kárörvendően. - Attól még nem kéne rám a frászt hoznod! - dohogott a lány, miközben hátradőlt a székén. - Jó, legközelebb észben tartom, de váltsunk témát. Mi van veled, ezt leszámítva? - Megvagyok, kösz. Te? Olyan karikásak a szemeid, hogy már csak három másik karika kéne a képedre, és máris az arcodon viselnéd az olimpia emblémáját. Akane tompán felnevetett a megjegyzésre. Szerette barátnőjének ezt az enyhén gúnyos, "fantáziadús" stílusát. - De vicces kedvében van itt valaki. Talán épp azért nézek ki így, mert nem tudtam aludni az éjjel. - És egy olyan mormota, mint te, mért nem tudott éjszaka aludni? - Azt is nekem kell tudnom? Még ha kell is, én akkor sem tudom. A válaszra Raicho felhúzta a fél szemöldökét, úgy nézett Akanéra, felettébb hitetlenkedő képpel. A lány, aki közben leült mellé pontosan tudta; Raicho kiszúrta, hogy nem mond neki igazat, és elhallgat valamit előle. - Ezt annak mondd, aki elhiszi, és én nem tartozom azok közé. Mit titkolsz? - Semmit, tényleg. Csak aggódtam, hogy mi lesz itt. Mert mi van, ha azok az őrültek ide fognak jönni? Akkor aztán búcsúzkodhatunk. - Ugyan már, ismerlek. Korántsem hiszem, hogy emiatt aggódnál. Egyrészt, mert a hangod a telefonban felettébb nyugodt volt. Másrészt meg, ki kockáztatna, ha olyan fontos neki az, hogy kinyírja az osztályt? Az utcákon nyüzsögnek az emberek. El se tudnának menekülni. Szerintem ennyire nem hülyék, főleg mivel sehol semmi nyomuk nincs. Szerintem ezen a gondolatmeneten te is végigmentél már. Ne, ne, ne válaszolj, tudom hogy igen. Tehát, te nem emiatt aggódsz. Ha nem emiatt, akkor felmerül a kérdés, hogy mi az, ami aggaszt. És én szeretnék választ is kapni erre a kérdésre, szóval, megkérdezem újra. Mért nem tudtál aludni éjjel? - tette fel a rémkérdést újra, felsőséges vigyorral nyugtázva barátnője unott-morcos arcát, amely magáért beszélt. Történetesen, hogy most úgy gondol a lányra, mint egy sajátságos tankra, ami addig megy, amíg el nem éri a célját és nem tágít semmiképp. "Ez mindenképpen valami nagy dologra gyanakszik, és sajnos igaza is van. Csak épp ezt ő nem tudja" - gondolkodott magában, az agya zakatolva keresett valami sémát a helyzetre. Végül úgy döntött, marad az igazságnál, csak épp elhallgatja azt a bizonyos "álmot". - Jó, azért nem aludtam, mert neteztem - végtére is, ez igaz is volt - Utána próbáltam nézni azoknak az alakoknak akik gyilkolásszák az osztályt, de nem találtam semmit. Belealudtam végül, de valami igencsak pocsék dolgot álmodtam a bátyáddal - Akane itt érezte, hogy kissé elvörösödik, de ez volt az egyetlen módja, hogy Raicho kérdéseit eltérítse - Na, most elégedett vagy? Raicho még mindig gyanakodva nézett rá, de most a szemébe volt vegyítve némi zavar is. Érezte az igazságot a lány szavaiban, és tudta, hogy a lányt milyen nehéz helyzetekbe tudja hozni a testvére. Hisz' fülig bele volt zúgva. Aminek örült is, félig-meddig. - Hát jó, elhiszem. De ha kiderül, hogy hazudtál, megjárhatod. - bár a szeme mosolygott, Akanéban nem maradt kétség, hogy komolyan rossz néven venné. De nem érzett semmi lelkifurdalást, hisz végtére is az igazat mondta, egy apróságot leszámítva. Több idejük nem maradt a beszélgetésre, mert végre valahára belépett az ajtón az osztályfőnök, és megkezdődött a tanórának még nem egészen nevezhető "beszélgetés". A nap Akane számára kellemesen telt, elvégre ott volt barátnője is, akit már lassan négy éve ismert. Szerencséjére, a bent levő osztálytársak is rendesek voltak, a tanár szintén, bár a humora eléggé sajátságos volt. A lánynak nem kellett sok, hogy megbarátkozzon velük. Két vinnyogós cicababán kívül, mindannyian normálisak voltak. Aztán, a falióra szerint fél egykor elérkezett az az idő, amit Akane egész nap várt. Vége lett a napnak, mehetett kutakodni. Remélte, hogy Sadako talán előbb végzett nála és már elkezdett érdeklődni a meghalt srácok után. Gyorsan elköszönt, finoman lerázta Raichót meg a többi osztálytársat, és hazatávfutott az igencsak nagy nehezékkel bővült iskolatáskájával, majd egy rövid ebédelés után futott a könyvtárba, közben testben-lélekben felkészült a Raicho bátyjával való találkozásra. A fiú ugyanis ott dolgozott szabadidejében, egy kis plusz zsebpénzért. Nagyon kedves srác volt, humoros, segítőkész, és amit a lány legjobban értékelt benne: megbízható és őszinte. Mindig kimondta, mit gondol, helyzetre és személyre való tekintet nélkül. Még a pápa képébe is bele merte volna mondani, hogy szerinte (és minden épelméjű ember szerint is, ahogy ő mondta) az a vallás, aminek ő áll az élén, egy nagy nulla, és hogy az egyház nem ér semmit, csak nyűg az emberiségnek és kötöttség. Végül is, bizonyos formában igaza volt, de az éremnek mindig két oldala van, amiről a nagy szélsőségeskedésben ő rendszeresen megfeledkezett. A lány jót mulatott magában a jeleneten, ahogy elképzelte, ahogy a fiú heves szócsatát vív a fehér ruhás öregúrral, akit pápának szokás nevezni. A nagy mulatozásban sikerült végre elérnie a könyvtárat. Kissé idegesen lépett be a nagy üvegajtón, és - kihagyva a recepciót - egyenesen abba a terembe ment, ahol a könyvtár összes ingósága volt bezsúfolva. Jó nagy volt, a sötétbarna könyvespolcok elegáns sorokban voltak berendezve, dugig tele könyvekkel. Összesen tíz ilyen sor volt (nem számolva a vízszinteseket, amelyekből még több volt), mindegyik fölött sötétkék, nagy tábla lógott, amelyek fehér nagybetűkkel hirdették a könyvek témakörét. Volt minden, amit csak el lehetett képzelni, néhol olyan kategóriákat is fel lehetett fedezni, amelyekről a lány még nem is nagyon hallott. Ráadásként a falak mentén is mindenhol ezeket, illetve olvasóasztalokat és székeket, fotelokat lehetett látni, sehol nem volt üres falterület. Nem voltak túl sokan, aminek Akane kifejezetten örült. Annak is, hogy nem találkozott Zakuroval. Bár elképzelhető volt, hogy a fiú itt slattyog valahol a könyvespolcok között, amelyek szinte egy labirintussal értek fel, és pakolta a könyveket. - Hát, majd kiderül... - sóhajtotta. Lassan rá kellett ébrednie, hogy fogalma sincs, milyen könyvekben kellene keresgélnie. Különösen idegennek érezte itt magát, az olvasás nem tartozott a hobbijai közé, és a tudat is zavarta, hogy összefuthat Raicho bátyjával, bár nagyjából tudott normálisan viselkedni a közelében. - Ez így marha jó lesz - mormolta magában - hogy ezen én mért nem gondolkoztam előbb?! - Azt nem tudom, sem azt, hogy min kellett volna ennyire eltöprengened, de ha szépen megkérsz, segítek. - csendült egy fájdalmasan ismerős hang a háta mögött. A lánynak fél másodpercre is alig volt szüksége ahhoz, hogy megpördüljön a tengelye körül, és zavartan rávigyorogjon az immár előtte álló fiúra. Zakuro megnevette, ahogy a nagy forgolódás közben majdnem sikerült a táskáját levernie az asztalról. De csak majdnem, a lány még az utolsó pillanatban elkapta. - Te vadállat, ne hozd rám így a frászt! Mondd, neked az a mániád, hogy ijesztgeted az embereket?- dohogott Akane álsértődötten, hogy leplezze a zavarát - Amúgy, neked is szia. - Igazad van, bunkó voltam - vigyorgott a fiú - cserébe szolgálatodra állhatok a könyvkeresésben, mert ha jól hallottam, fogalmad sincs, mit keresel. - A hallgatózásról is leszokhatnál. Amúgy, tényleg nincs, segíthetsz. Valamiféle... öm, helyet keresek, ami a térképek szerint nem igazán létezik, és az interneten sincs sehol nyoma, pedig alaposan átkutattam a hálót. - Ha ez a te helyed ennyire nem létezik, minek foglalkozol vele? Honnan kapartad akkor elő? - vonta fel a szemöldökét a fiú. - Hallottam valahol, de nem tudok ott utánajárni. Pedig fontos lehet. Szóval, mit mondasz, hol keressem? - Ha elmondanád, mi is a neve ennek a bizonyos helynek, talán többet tudnék mondani. De, ilyen körülírással én azt mondanám, hogy az ősrégi mitológiás, meg mendemondás könyvekben keresd, amik már porladnak, és még az internet előtti időkből származnak. - Kösz, és a neve Evoranel. Gondolom, te sem hallottál róla, mint az az egymilliárd ember sem, akik használják az internetet - felelte, előre tudva a választ. A fiú meglepetten nézett. - Honnan szalajtottad te ezt a helyet? Egyáltalán, Miféle jöttment parasztszálló ez, hogy ilyen furcsa neve van? Akane jót nevetett Zakuro "jöttment parasztszálló" megfogalmazásán, bár abban nem volt biztos, hogy a három csuklyás alaknak is ennyire tetszett volna, hisz nagy tisztelettel beszéltek róla legutóbb. Zakuro stílusa hasonló volt a húgáéhoz, de idősebb lévén, az ő nyelve élesebb volt. Akane ötletesnek és humorosnak találta ezeket a nem mindennapi megjegyzéseket, amiket a testvérpár természetesnek vett. Párszor megpróbálkozott már a stílus átvételével, de mindig kudarcot vallott, ez csak részben sikerült neki. Megszólalásai bár nem voltak mindennapiak, nem értek a nyomába a Zakuro vagy Raicho - féle beszólásokkal. - Mit tudom én, épp azt kéne kideríteni! - játszotta a lány a türelmetlent, bár ez csak félig volt színjáték. - Értettem, főnökasszony. Akkor az útirány az a sok majdnem-szétmállott könyv. Akkor, ha követni tetszene... - Tetszenék. Nah, mutasd, hol vannak azok az irományok. A fiú bólintott egyet, majd nekiindult a könyvespolcok erdejének. Láthatóan úgy ismerte az összeset, mint a tenyerét. Elvezette a lányt a gigantikus terem másik végébe, ahol is megállt a sarokban. Innen nem látszott már a forgalmasabb területekből semmi, olyan volt mintha teljesen egyedül lennének. Itt még a könyveket hirdető tábla költségét is megspórolták. Akane kezdett örülni annak, hogy Zakuro mégis ráakadt. Ő maga sosem keresett volna itt semmit. - Parancsolj, megérkeztünk. Ez mind az - mutatott végig a terem rövidebbik falán - egészen a tábláig. Onnantól már természettudomány. Akane alig tudta kivenni a terem másik végében a kék táblán levő feliratot. - Nem lehetne ezeket kicsit leszűkíteni? Így holtomig sem találom meg, amit keresek. - Az se biztos, hogy megtalálod - emlékeztette Zakuro a szép kilátásra - és nem, nem lehet leszűkíteni. De még mindig jobb, mint ha az egész könyvtárban kéne kutakodnod, nem? - De, igazad van. -sóhajtott a lány megadóan - köszi. - Nincs mit, csak sikíts, ha kell valami! - egy kacsintással vegyített komisz vigyorral megfordult és rövidesen felszívódott a polcok között. Akane legszívesebben utána kiabált volna valami frappáns visszavágást, de végül mégse tette, sok egyéb más ok mellett azért, mert semmi ilyen nem jutott eszébe. Egy beletörődő sóhajjal fordult a könyvek felé, majd miután az első polcos szekrény tartalmának átvizslatásával végzett, összenyalábolt annyi könyvet, amennyit csak elbírt és visszakalandozott az asztalához (ami korántsem volt könnyű feladat) és belekezdett az olvasgatásba. Sadako körülbelül négy óra felé bukott be a könyvtárba. Még épp időben, ugyanis addira barátnője már olyan szinten belefásult az eddig legalábbis haszontalan információkeresésbe, hogy lassan azt sem vette volna észre, hogy épp Evoranel jellegzetességeiről olvas éppen. - Szia! - köszönt rá a lány, amire Akane azonnal felkapta a fejét. - Szia. Na végre, mi tartott ilyen sokáig? - szegezte neki a kérdést, ami már egy jó felmerült benne. - Hmm, mi is. Lehet, hogy az, hogy az egyik teljesen ismeretlen helyről a másikhoz utazgassak, megtaláljam azokat a szerencsétleneket, és beszédre bírjam őket, kellő mennyiségű előbeszélgetés után. Aztán meg részvétnyilvánítás, vigasztalás, meg miegyéb. Azt hiszem, nincs több. - fejezte be Sadako egy cseppet epésen a monológját, aminek már az első két sora is elég volt ahhoz, hogy Akane megbánja a kérdését. - Jó, jó, igazad van. Ne haragudj. Mit sikerült kihúzni belőlük? - Akane legszívesebben odább hajította volna a könyvet a jegyzetekért, amiket Sadako most a kezébe nyomott. Be kellett érnie azonban azzal, hogy becsukta, egy papírdarabot könyvjelzőként használva, és félretette. - Olvasd el, és megtudod. Te mire jutottál? - nézett a tekintélyes méretű könyvhalomra az asztalon. - A nagy büdös semmire - morogta a lány, immár elmélyülve barátnője jegyzetének olvasásában - hm, ez fura. Két évvel ezelőtt megváltozott? Azt hogyan? - Jót kérdeztél, de így van mind a hárommal. Aki esetleg nem tanult volna elég jól, annak javult az átlaga. Mind a hárman kezdtek kicsit bizakodóak és agresszívak lenni, emellett erősebbek lettek. Ja, és meglepően jól szajkózták bizonyos fegyverek működését, vagy éppen megtanultak kardozni, a jelek szerint minden előzetes víváslecke nélkül - vonta fel a szemöldökét a lány - sőt, az egyik rá is támadt a kisöccsére egy sima fakarddal, mert a gyerek ugrált az ágyán és azt követelte, hogy csináljon neki palacsintát. Az anyja szerint, a lánya ezt azelőtt mindig is jól tűrte és engedett a kisöcsi zsarnokságának - fintorodott el Sadako - állítólag mindig békés lány volt és a légynek sem tudott volna ártani. Akane megdöbbenve hallgatta a beszámolót, ez több volt annál, mint amennyit egyszerre fel bírt fogni. - Ez... ez nagyon, nagyon furcsa. Mitől változhattak meg? - nyögte ki körülbelül tizenöt másodperces hatásszünet után. - Fogalmam sincs, de más közös dolog nincs a háromban. - Fenébe, ezen nem lehet elindulni! Nem lehet vele semmit sem kezdeni! - morgolódott, miközben csalódottan adta vissza Sadakonak a feljegyzéseket. - Tudom, sajnálom. Amúgy, azt mondtad, elmondod, hogy mi történt az éjjel. A lány egy nehéz sóhajjal beletörődött a sorsába, és felidézte az álma emlékeit. Nem volt túl könnyű, sok volt már a homályos részlet, és nehéz volt szavakba önteni a kaszás alak lényegét, mert egyszerűen annyira sokrétű volt, és annyira más. Akane már nem volt benne biztos, hogy ez valami helyi ügy lenne. A gyilkosság, a csuklyások, az a fiatal srác, aki úgy forgatta a kardot, mintha világéletében ezt csinálta volna és a különös szavai, és most itt volt a kaszás. Meg a folyamatos, bizsergő érzés, amit belül érzett, ami azt éreztette, hogy a különös események sorozata különb mindennél. Sadako különös, zavart tekintettel hallgatta végig. Amikor Akane befejezte a mesélést, szemlátomást igen erősen elgondolkodott azon, hogy higgyen-e a lánynak. - Tudom, ez már túlnyúlik azon, hogy találkoztam Johnny Deppel a piacon - sóhajtotta - Megértem, ha azt hiszed, csak álmodtam. Közben barátnője arcát fürkészte. El sem tudta képzelni, Sadako mit gondolhat róla, pedig nagyon jól ismerte már, és a legtöbb helyzetben kitalálta barátnője gondolatait. De most nem. Fogalma sem volt, hogy a lány kinek hisz jobban, neki, vagy a józan eszének. - Igen, ez már messze túlszárnyalja a jó öreg Johnnyt - felelte halkan - de téged azért jobban ismerlek annál, mint hogy azt mondjam, csak álmodtál. - Akane hitetlenkedve kapta fel a fejét, de nem szólt. Hagyta, hogy barátnője folytassa - Te nem csak nem álmodsz ilyeneket, de magadtól nem is buknál ki ennyire. Színlelni meg nem tudsz. Szóval, akár túlmegy minden képzeleten akár nem, én... hiszek neked - felelte alig hallhatóan, halvány, biztató mosollyal. Barátnője pedig alig akart hinni a fülének. Legszívesebben Sadako nyakába ugrott volna, annyira boldoggá tette a válasz. Nem hitte, hogy a lány hite most is kitart majd benne. - Köszönöm. Hol találhatnék én még egy ilyen bolondot, aki még most is hisz nekem? - felelte megilletődve, egészen halkan. Mások valószínűleg nem is hallották volna. - Sehol, természetesen - vigyorodott el Sadako -Nah, miben tudok segíteni? - Olvasd ezeket a rémeket. Itt vannak a már átfutottak, itt pedig amik még hátravannak - mutatott a két kupacnyi könyvre egy nagy sóhajjal. - Igenis, értettem - felelte, majd belevetette magát az olvasmányokba. Akane rámosolygott, majd elővette újra a nemrég arrébb tolt könyvet, de nem olvasott tovább, csak úgy tett. A feje egyre nehezebb lett, és zsibbadt minden tagja. A szemei csillagokat láttak, nem pedig betűket. Ezzel egyidejűleg szédült, és erős hányinger is gyötörte. Sadakonak nem is kellett sok, hogy észrevegye barátnője hirtelen változását. - Akane - szólította meg, nem kevés ijedtséggel - Jól vagy? Hé, ne szórakozz, válaszolj már valamit! Hallod?! De a lány nem tudott válaszolni. Nem is hallotta Sadako szavait, csak zúgást. Azt tudta csak, hogy a hányinger egyre erősebben gyötörte, és a feje is megfájdult, majd az eddigre ringlispílessé vált világ kiröpítette önmagából, akárcsak a hinta a kisgyereket, aki nem kapaszkodott eléggé, és eszméletét vesztette. *** - Nocsak, a sanraá bajba keveredett? - hallotta a társa gúnyos kicsengésű hangját a sötétségből. Tudta, hogy így fog reagálni. Azt viszont csak remélhette, hogy a lány, a sanraá agyáig eljutott figyelmeztetésének fontossága, és hogy jobban fog vigyázni ezentúl. - Igen, bajba keveredett. Mi olyan hihetetlen ebben? Végtére is, még nem több egy sima itteni embernél. Ő is keveredhet bajba. - Keveredhet, az igaz. Na de mégis, olyanba, hogy csak mi tudjuk kihúzni belőle? Pontosabban te. - Neki még harminc, harcban képzetlen de agresszív és ostoba utcagyerek veszélyt jelent. Majd el fog jönni az idő, amikor ez másként lesz, de most még távol állunk ettől. Különben, ha nem ijedt volna meg Thyrától, nem szaladt volna azoknak a sültbolondoknak a markába. - Pedig nem csináltam semmit. Komolyan. - csendült fel az említett hangja, a fejük fölül. A nő ott ült a sikátorra néző ablak párkányán, lábát lefelé lógatva. Körülbelül fél emelet magasan lehetett, onnan nézett le két társára. - Igen, tudom. Nem is nagyon tudtál volna mit - felelte a fiatal férfi türelmesen - de azt meg kell értentek, hogy félt tőlünk. - Csak félt? - kérdezte az alacsonyabbik kétkedőn. A kérdésére a választ Thyra adta meg. - Hát, nem is tudom, én valószínűleg nem félnék tovább a helyében egy olyan csapattól, aminek az egyik tagja megmentett egy nagy rakás huligántól. Különösen, ha ez a bizonyos illető egy olyan nyugodt és türelmes valaki, mint Danaven. Szóval, van még ilyen értelmes kérdésed, vagy továbbléphetünk végre a témától? - a hangjából gúnnyal keveredett enyhe lenézés volt kivehető, ami a megszólítottat kicsit felbosszantotta. - Köszönöm, ő-kegyelmességed, hogy ilyen részletesen beavattál szenzációs intelligenciád egy apró morzsájába - szólt vissza az ablakban ülő Thyrának duzzogva, amire a nő egy szúrós pillantással válaszolt, Danaven meg az égre emelte a tekintetét, ezzel jelezve; unja, hogy két társa állandóan egymást szapulja. Szerencsére azok értettek csupán a gesztusból a sötétség ellenére is, és nem folytatták a vitát tovább. A férfi kiélvezte pár röpke másodpercre a bekövetkező csendet. - Kösz. Nem öröm nekem a civakodásotokat hallgatni - jegyzete meg épp csak hallhatóan, amire Thyra gúnyosan felhorkantott, de nem szólt semmit. - Tudjuk. A lényeg, hogy maradjunk a lány nyomában, mert biztos, hogy meg fogják próbálni megkörnyékezni, még ennél is jobban. DE most lehetőleg, ne vegye észre egyikünket sem. Érthető? Danaven és Thyra némán bólintottak, amit a harmadik elégedetten nyugtázott -Helyes. Akkor, szerintem aludjatok - felelte, majd sarkon fordult, és felszívódott a sötétségben, nem is sejtve, milyen nehéz idők kezdődnek mindenki számára.