A nő lassanként eleresztette tekintetével a rohanó lányt, aki most fordult be a sarkon. Nem nézett a társára, aki lefogta, sem a másikra, aki még mindig ott állt a halott lánynál. Lassan odalépkedett az élettelen testhez, leguggolt mellé, a tokból előhúzta a kardját, és mintha csak valami süteményből válogatná az ínyencebb falatokat, egyszerűen kivájta a lány szívét, néhány tapasztalt mozdulattal. Majd a véres szervet letette a betonra és minden erejét nekifeszítve, beledöfte a kardot. A föld néhány másodperc múlva finoman remegni kezdett, mintha egy aprócska, rettegő kislány volna úgy reszketett, olyan hihetetlenül finoman. A szívből kiindulva különös, fehér fény szabadult fel, némi taszító energia kíséretében, amely megtántorította a nőt. Az azonban már fel volt erre készülve és még idejében megvetette a kezét az addigra felforrósodott betonon. A szív maga is remegett, idővel ez a reszketés már lassan rángásba csapott át, majd egy minden eddiginél erősebb fehér fény - és energialöket kíséretében szétporladt, az utolsó energiafoszlányok még széjjelszórták a helységen a port, ami a szívből maradt, a kard pedig ott már csak egy szál magában állt, kissé belefúródva a betonba. A csuklyás nő elvette a karját az arca elől, amelyet akaratlanul is odahúzott, hogy a vakító fénytől megvédje a szemeit. Egy rántással kihúzta a betonból a kardot, felállt és visszacsúsztatta katanáját a helyére. - Ezzel se lesz már több gondunk - mondta halkan, inkább csak magának. - Nem, valóban nem. Szerencsére te mindig itt vagy, hogy eltaszítsd őket a visszatérés lehetőségétől - felelte társa tárgyilagos hanggal. - Hova akarsz kilyukadni? - nézett rá a nő, pedig nagyon is jól tudta, honnét fúj a szél. - Oda, hogy jobb lenne, ha máskor visszafognád magad, és nem támadnál neki a sanraának, Thyra! - felelte a másik, hangjában immár nyoma sem volt a tárgyilagos semlegességnek. Inkább nagyon enyhe ingerültség csendült ki belőle - Te is nagyon jól tudod, hogy mire képes, és hogy a hatalma sokkal nagyobb a mienknél. - Ebben tévedsz. Amilyen hatalmas Evoranelben, itt annál kevesebbet ér! Csak egy a rengeteg robotoló hangya körül, és nem több egy tizenöt éves csitrinél!- csattant fel a nő - pláne, amíg nem tudja, hogy van ereje, és nem fogadja el, nem küzd meg érte. Anélkül nincs siker. - Azt mind nagyon jól tudjuk, hogy szenvedés nélkül az eredmény nulla, veled az élen. De legközelebb ne boruljon el így az agyad, mert... A harmadik alak csak távolról nézte társai civakodását. Nem ez volt az első alkalom, hogy összekaptak valamin. Ahogy az sem, hogy Thyra elvesztette a fejét. Sajnos ez vele túl gyakran megesett. Halovány mosollyal hallgatta két társa marakodását,. Majd mikor úgy érezte, hogy a vita kezd kissé kiéleződni, ő is megszólalt. - A lényeg, az, hogy nem veszett el semmi. Végeredményben, most is elvégeztük a dolgunkat. Az tény, hogy óvatosabbnak kell lennünk, de azért nem kellene ezt ennyire túllihegni - Szelíd, nyugodt hangjának csengése egy pillanat alatt elhallgattatta a két civakodó felet. - Mire fel a többes szám? - mormogta a férfi, vádlópillantást vetve az előtte álló nőre. De nem kezdett ismét vitába, ahogy Thyra sem. A fiatal férfi akaratlanul is elmosolyodott. Valahogy, az ő szavára minden veszekedés befejeződött. Nem is tagadhatta, hogy örül ennek. Jobb szerette a békességet, legalábbis amíg még meg lehetett azt tartani. Ha meg már nem volt tartható, akkor boldogan vállalta érte a harcot, még ha az a biztos halálba vezetett is. - Gyerünk, menjünk innen! - adta ki az utasítást a másik férfi. Nehogy a végén itt találjanak. Két társa némán biccentett felé, majd lassan elsétáltak a sikátor sötétedő része felé, mígnem néma, büszke alakjukat elnyelte a fekete homály. *** - Ki volt az? - dünnyögte egy álmos hang Sadako takarója alól, mikor a lány visszatért a hálószobába, kezében a telefonnal. - Raicho -közölte Akane óvatosan. Tudta, hogy két barátnője nem szívleli egymást, bár fogalma sem volt, miért. Hisz annyira hasonlítottak egymásra, és mégis ellenszenvvel viseltettek a másik iránt, amióta csak találkoztak. Mindkét lány unszimpátiára hivatkozott, és bár ezt nehéz volt elhinni, ennél jobb okot maga Akane sem talált. - Ó, és mit akart? -Sadako kibújt végre a takarója alól, ezzel szótlanul elfogadva a tényt, hogy nappal van, és hogy fel kell kelnie. - Tulajdonképpen azt megvitatni, hogy lesz-e hétfőn tanítás, és ha nem, miért nem. Meg, hogy engem nem rémít-e az, ami az osztályunkkal folyik - vont vállat Akane, barátnője meg összehúzta a szemöldökét. - Mért, mit gondolt, hogy magadban jót nevettél rajta? - Ugyan már, biztos nem. Én tényleg nem értem, mért nem bírjátok egymást. - közben elkezdte megvetni az ágyát. - Nem mindegy? Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Amúgy... - itt kicsit megállt, mintha habozna megkérdezni, amire kíváncsi, de aztán mégis folytatta - neki is el akarod mondani, amit nekem? Akanét meglepte a kérdés. - Hát, azt hiszem nem. Csak bolondnak nézne, valószínűleg. - Látod, ez egy jelentős különbség kettőnk közt - mosolyodott el Sadako. - Hé, igazából miattad is aggódtam ám egy kicsit! - nevette el magát a lány. - Hülyeség volt, tudod, hogy neked mindent elhiszek - nézett rá Sadako vigyorogva- még azt is, hogy tegnap összefutottál Johnny Depp-el a piacon. - Honnan tudod, hogy találkoztam vele? - nevetett fel Akane. A következő pillanatban Sadako párnája a képében landolt. - Szóval találkoztál vele, és volt képed még csak oda sem hívni engem? Hát milyen barátnő vagy te? - vigyorgott önelégülten, mikor látta, hogy a párna milyen jól arcon találta barátnőjét. De a vigyor hamarosan lefagyott a képéről, mikor látta, hogy a lány négy párnával indít ellene támadást. Körülbelül fél órán keresztül ütlegelték egymást, mire végre Sadako feladta a küzdelmet. - Megint ránk tört az "öt perc" - pihegte Akane, szabályosan hanyatt dőlve az ágyán. A tegnapi riadalom és félelem csupán távoli álomnak tűnt már, a múlté volt. Úrrá lett rajta valami furcsa beletörődő nyugalom, hisz úgyis az fog történni, aminek történnie kell, ő akármit is tesz. Ha görcsölve retteg a csuklyásoktól, azzal semmit sem oldhat meg, tiszta fejjel többre jut. Ezt még a tegnapi nap folyamán eldöntötte, amikor már az ágyában feküdt álmatlanul, és nem akadt jobb dolga, mint hogy önmagát győzködje. - Ahogy mondod. És, mihez akarunk ma kezdeni magunkkal? - tette fel a nagy kérdést Sadako, ami bizony barátnőjének is megadta a gondolkodnivalót. - Fogalmam sincs. Amúgy, neked mikor kell hazamenned? - Ráérek én arra holnap reggel is - felelte a lány, mire vigyor terült szét Akane arcán. - Király. Javaslom, kezdjük a reggelt azzal, hogy rendbe tesszük magunkat. Stip-stop, enyém a fürdő először. - Tévedés. Azé, aki kevésbé lusta és előbb felkel - hajolt fölé Sadako vigyorogva, majd megeredt az ajtó irányába és mielőtt barátnője észbe kaphatott volna, máris csukódott a fürdőszobaajtó. - Áruló! - kiáltotta utána Akane, bár persze nem haragudott rá. Az a bizonyos nap viszont, amely még a rendelkezésükre állt, nagyon hamar eltelt. Túl hamar. Sadako közelében egyszerűen olyan rohamos tempóban futott az idő, hogy az szinte hihetetlen volt. Bár ő megesküdött rá, hogy ez csak azért van, mert megfeledkeznek az idő múlásáról, amikor együtt vannak, barátnője esküdni mert volna rá, hogy többről van szó. Más közelében nem forgott ilyen rohamosan az idő kereke, bármit is csináltak. De Akane éppen ezt kedvelte benne annyira, sok egyéb más mellett. Néha úgy érezte, a lány valamiféle ritka hatalommal bír. Sőt, ha a közelében volt, úgy érezte, barátnőjének különleges kisugárzása van, és ettől ő is rendkívülinek érezte magát. Valamivel kitüntetettnek. Ilyenkor hitte, tudta hinni, hogy más, mint a többiek, különlegesebb. Hogy kitűnik a többi ember közül. Felcsillant benne a remény, hogy ő, talán pont ő az, aki másra született, mint a világ többi embere, és ez a remény mindig feldobta őt az egekig. Maga sem tudta, honnét ered ez az érzés, nem tudta volna megmagyarázni sem az eredetét, sem az okát. Mégis létezett, és napról napra erősebben tért vissza. Ilyenkor úgy érezte, bármire képes lehet és mindennél nagyobb lelkesedéssel vágott bele bármibe. Talán ettől ragaszkodott annyira a tizedikes lányhoz. Másból nem sugárzott efféle magabiztosság, erő, ami rá is ráragadt volna. Ez csak Sadako sajátossága volt. Ő volt az egyetlen olyan barátnője, akire tényleg rábízta volna akár az életét is. Tökéletesen ismerte, ebben biztos volt. Ahogy abban is, hogy a lánynak - hozzá hasonlóan - nincsenek előtte titkai. Nem volt előtte rejtegetni valója, és neki sem őelőtte. Úgy hitte, ilyen lehet egy olyan barátság, amely örökké tarthat, szinte az egyetlen biztos pont volt az életében. Úgy tűnt, Sadako ittléte végül is nagyon sokat segített neki. Amint ugyanis kitette a lábát az ajtón, a kellemes biztonság érzése elillant. Akanénak valahogy az az érzése támadt, hogy cseppet sincs biztonságban, még itthon sem, főleg most, hogy egyedül van. Rátört az érzés, hogy figyelik, és elfogta a félelem. Végül is erőt vett magán és elindult valamerre a városban. Maga sem tudta, hová megy, az volt a lényeg, hogy emberek között legyen. Így hát többnyire a bevásárlóközpontokat és a mozitermeket támadta meg, és bement nézelődni minden boltba, ami csak az útjába akadt. A bolyongással hamar eltelt a napja, de mivel lassan az ég is elsötétedett már, muszáj volt elindulnia hazafelé. Hisz holnap várja az iskola és a megcsonkított osztály. Ahogy a hatalmas emeletes házakat nézegette, és a rájuk kirakott színesebbnél sokszínűbb, a fényesebbnél ragyogóbb plakátokat és reklámokat, valamin megakadt a szeme az egyik ház tetején. Meghűlt benne a vér, amikor a ház tetőtérének szélén álló sötét alakban az egyik csuklyásra ismert. Az illető ott állt a ház peremén, Akane meg mert volna rá esküdni, hogy elég lehet egy gyenge fuvallat is ahhoz, hogy lelökje onnan, olyan könnyeden állt ott. Földig érő köpönyegét tépte a magasság szele, de láthatóan nemigen foglalkozott ezzel. Nem látta, hogy melyik ember lehet a három közül, ahhoz az alak túl magasan volt, és ő túl messze állt az épületóriástól. De a tegnapi trióba tartozott, ez biztos volt. Még innen is érezte a különös kisugárzását. - A francba - motyogta magának döbbenten - ez nem lehet igaz! Nem, nem, nem! - azonnal nekiindult a hatalmas tömegben és befordult a legközelebbi néptelennek tűnő sikátorba, hogy gyorsabban haladhasson. A gondolatai hasonlóképpen zakatoltak, mint két nappal ezelőtt, amikor a kámzsás nő majdnem elkapta. Ismét úrrá lett rajta az értetlenség, a félelem és a düh. A düh, amiért nem ért semmit és retteg. A félelem, hogy dühében és tudatlanságában valami ostobaságot követhet el. Mélyen belül minden porcikájában érezte, hogy valami nagy dolog készülődik valahol a világban, és hogy ő ennek szerves része. Azonban még nem tudatosult benne ez az érzés, csak odáig, hogy azok az alakok készülnek valamire. Sajnos hamarosan akadt nagyobb problémája is annál, mint hogy ezen aggódhasson. Az ész nélküli rohanás azt eredményezte, hogy egy régi időkben bezárt és elnéptelenedett sötét gyárhoz jusson. Ezzel még nem is lett volna baj. De ez az üzem a város leghírhedtebb bandájának volt a törzshelye. A húsz-harminc fiú most is ott táborozott a kerítésnek dőlve meg a földön ülve, és élénken röhögtek valamin. Az egyik azonban felkapta a fejét Akane érkezésére. - Hé, fiúk, oda nézzetek! Társaságot kaptunk! - szólt társainak, épp elég hangosan ahhoz, hogy az összes tag elhallgasson, és a lány felé fordítsa a tekintetét. Akane ösztönösen hátrált el tőlük. A fiúk többsége szemmel láthatóan vagy be volt rúgva, vagy most végzett a napi drogadagolással, vagy olyan borzalmasan nézett ki, hogy már így, látásból is ráakasztotta volna a "közveszélyes ámokfutó állat" táblácskát. Vagy épp mind a három egyszerre. Megpróbált elfutni, de ez rossz lépésnek bizonyult. A banda, mint falkányi éhes farkas, úgy ugrott fel és csakhamar bekerítették az igencsak megrémült lányt. - Hova ilyen sietősen, kislány? - vigyorgott az egyik, magas, vélhetően sötétbarna hajú srác. Nem lehetett sem őt, sem a társait rendesen kivenni a fényhiány miatt. - Haza! Engedjetek el, ha nem akarjátok a zsaruknál végezni! - csattant fel Akane, önmagát is meglepve saját hangjának határozottságával. - Felvágták a nyelvedet, kislány! Ilyen pimasz beszéddel nem jutsz sokra!- vágott vissza egy másik fiú. Alacsonyabb volt a lánynál és sokkal testesebb. A feje úgy nézett ki, mintha valami drótkefe lett volna, valami egészen ostoba punkfirzurája volt. Akane kezdett aggódni, hogy mi lesz a kis kalandjának a vége. Nem nagyon hitte, hogy ezt megúszhatja szárazon. - Így van! Sokszoros túlerőben vagyunk, tehát nem te fogod megszabni a feltételeket! Hanem mi! - röhögött fel valamelyik másik Akane háta mögött. - Jó, akkor... legyetek szívesek, és engedjetek el! - válaszolt, a tőle telhető legnormálisabb hangon. - Még mit nem! Ritkán jön vendég errefelé, ezt meg kell ünnepelni valamivel - vigyorgott a sötétbarna hajú, aki közvetlenül a lány előtt állt. Fél fejjel volt nála magasabb, a sziluettjéből ítélve ő sem ma kezdte az utcai életet. Akanénak szöget ütött a fejébe a gondolat, hogy hogy képesek egyesek ilyen mélyre lesüllyedni. - Mit akartok tőlem? - egyre elhatalmasodott rajta a páni félelem, megmoccanni sem mert. Ekkor az egyik srác lekapta a válláról a táskáját és kirázta az ott tartott dolgokat. - Nincs itt semmi használható! Hát miféle csaj vagy te, ide jössz vendégségbe, és még csak ajándékot sem hozol magaddal? - miután látta, hogy "vendégük" nem ad választ, hozzáfűzött még egy kérdést - Mi a neved, kisanyám? - Semmi közöd hozzá! Hagyjatok békén! - csattant fel Akane, amire egy nagy ütés volt a válasz. Az ütés ereje megtántorította, és egyensúlyát vesztve zuhant hátra. De nem érkezett meg a kemény betonra, ahogy várta. Rosszabb történt, az egyik mögötte álló bandatag elkapta és erősen megtartotta, hogy ne tudjon elmenekülni még véletlenül sem. Ijedten, az ütés helyét fájlalva próbált kiszabadulni az őt fogva tartó karok közül, de nem tudott. A fiú sokkalta erősebb volt nála. A lezüllött horda csak bután röhögött az ijedtségén. Mielőtt azonban ennél bármi többet tehettek volna, egy, Akane számára túlságosan is ismerős hang csendült valahonnan. - Ha jót akartok magatoknak, hagyjátok békén. Kezdjetek inkább a saját súlycsoportotokkal! - A srácok azonnal abbahagyták a nevetést, és bár a vigyort nem törölték le a képükről, egy emberként fordultak a hang tulajdonosának irányába. A lány is arra nézett, de nem látott semmit, a banda takarta a teljes "panorámát". Bár nem is kellett sokat látnia, így is tudta, ki szólt oda a lezüllött bagázsnak. Akane legszívesebben elfutott volna, de mégse tette. Egyrészt, nagyon megdöbbentette a csuklyás alak jelenléte, másrészt, ez a döbbenet meg is bénította. Ezzel együtt felgyúlt benne valamilyen halovány kis reményláng, hogy ha az alak nem öli meg - ami logikusnak tűnt, hisz most a segítségére sietett - akkor talán esetleg felteheti neki a benne zakatoló kérdéseket. Feltéve, ha életben marad. Vele ellentétben a banda korántsem volt tisztában az idegen kilétével. - Ki vagy te, öreg? Mit képzelsz magadról, he? - Kiáltott oda neki az egyik fiú - Mért avatkozol bele mások dolgába? - És te? Mert sajnos ez nem a te dolgod - a fiatal férfi szája szélén mosoly bujkált, ahogy végignézett a sok felháborodott, ostoba, tudatlan arcon. Közben a felhők, amelyek eddig az eget takarták, most odébb vonultak, és a hold ezüstös fényében minden jobban látszott. Akane lábujjhegyre állt, és átlesett az egyik fiú válla felett. Jól sejtette, az az alak állt ott, aki megmentette péntek este. Most nem volt a fején a csuklyája. A fiúk viszont nem tűrték meg a megjegyzést egykönnyen. - Nagy a pofád, te görcs! Kopj le, és ne üsd bele az orrod, ez a mi dolgunk! - És ha nem teszem? - a férfi hangja teljesen nyugodt volt, a kilátás ellenére, hogy mi lesz vele, ha egyszerre támad rá a harminc eszeveszett ámokfutó. Arca derűs volt, a szája széle még mindig lágy mosolyba húzódott. - Akkor a lelket is kiverjük belőled!!! Ne legyél ilyen nagyra magaddal, egyedül vagy! Nem vetted még észre, te hülye?! Egyedül semmi esélyed ellenünk! - üvöltötte torkaszakadtából a fiú, aki az előbb még Akane táskáját ürítette ki. - Már feltűnt, hogy nem áll mellettem senki, de azért köszönöm az információt. Mindazonáltal, tudnék vitatkozni azzal, amit a küzdelem végkimeneteléről mondtál. - Figyelitek?! Assziszi' hogy van esélye ellenünk! - röhögött fel egy másik fiú - Gyerünk, kapjuk el!! A végszóra, mint valami bivalycsorda, megindult az egész csapat és mindannyian rárontottak a fiúra. Akane rémülten kapta szemei elé a kezeit. Hallotta az elhaló, fájdalmas nyögéseket, de feltűnt neki a hangszínek változatossága és kilesett az ujjai közül. Szemei kerekre tágultak, amikor látta, hogy nem a bagázs az, aki püföli a srácot, hanem fordítva. A banda legtöbb tagjának kés volt a kezében, amelyeket a jóisten se tudja, honnan szedtek elő, a fiatal férfinál ellenben kard volt és azzal védte ki a támadásokat, majd sújtott le vele. A banda tagjai pedig lassanként hullottak, mint a legyek. Akanénak akaratlanul is feltűnt, hogy megmentője magától nem támadt. Mindig csak a neki szánt szúrásokra, ütésekre válaszolt, amelyek elől azonban mindig kitért. Bámulatos látvány volt, ahogy a férfit egyszerre támadják harmincan, (huszonöten, húszan, stb.) mégsem képesek vele elbánni. A kardja, valamint a gyors reflexei elegek voltak ahhoz, hogy tíz percen belül ő legyen az egyetlen, aki talpon maradt. Akane döbbenettől megkövülve nézte végig a jelenetet, és hitetlenkedve nézett a srác körül fekvő fiúkra, ezzel észvétlenül téve fel neki kérdést, amire a fiatal férfi válaszolt is. Hangja még mindig nyugodt volt, semmi feszültség, vagy düh nem érződött benne. - Ne aggódj, nem öltem meg egyet sem. A lapjával támadtam - fűzte hozzá a magyarázatot, a lány hitetlenkedő tekintetét látva. A lány csak hápogni tudott, csak úgy kavarogtak benne a kérdések, azt se tudta melyiket tegye fel előbb. - Ki... Ki a fene vagy te? Kik vagytok? Mért öltétek meg azt a lányt? Engem mért védtél meg? Hogy találtatok rám? Mért csináljátok ezt. mit akartok tőlem?! - záporoztak ki a száján a kérdések. A srác haloványan elmosolyodott, Akane majdhogynem sokkos állapotát látva. - Csak szépen sorban, és főleg a kellő időben. - a köpönyege alól előhalászta a kardtokot, és visszacsúsztatta kardját a helyére - de sajnos, bárhogy is szeretnénk mindannyian, még nem jött el a válaszok ideje. - Mért beszélsz ilyen rejtélyesen?! Mért nem tudsz egyenes választ adni?! - Mondtam, még nincs itt az ideje. Majd megtudsz mindent idővel. Addig is türelem, és vigyázz jobban. Nem lehetek ott mindig, ha bajba kerülsz. - Persze, épp csak egész eddig szemmel tartottatok! Meg se próbáld tagadni, tudom! MI A FENÉT AKARTOK TŐLEM?! - Akane borzasztóan dühös volt a srácra, hiába mentette meg az imént. Úgy érezte, azzal, hogy nem válaszol a tengernyi kérdésére, még ezt a jócselekedét is eltörölte. - Higgadj le, a kiabálással nem mész semmire - csitította az alak. Hangjából áradó higgadt békesség mintha egyre csak a lány háborgó ideget nyugtatgatta volna. Mintha ezért lenne - A lényeg nem ez. Hanem az, hogy nem jöhetek mindig, ha bajba... - Nem keveredtem volna bele, ha nem hozzátok rám a frászt állandóan! - csattant fel a lány dühösen - ha azt akarod, hogy máskor ne fussak be ilyen helyekre, mondd meg a haverjaidnak, hogy ne ijesztgessenek!!! - Megmondom - felelte kis szünet után a fiatal férfi - Sajnos most elválnak az útjaink, de összefutunk majd még - azzal sarkon fordult, és elmenni készült. Akanét majd' szétvetette a méreg, de megmentője visszafordult a sötétségben pár utolsó mondat erejéig - Ja, és ne tőlünk félj. Félj inkább azoktól, akikben bízol, mert sohasem tudhatod. Annyit elmondhatok, hogy arra a rengeteg válaszra, amire kíváncsi vagy, még nem állsz készen. De tartok attól, hogy ha már megtaláltad a várva várt válaszaidat, azt fogod kívánni, hogy bár sose hallottad volna őket. Könnyen meglehet, hogy egy időre pokollá fog válni az életed. Akane dühe egy pillanat alatt elpárolgott, a méreg helyét átvette a bizonytalan értetlenség. Visszakérdezett volna, de mire észbe kapott, a srác nem volt sehol. *** - Ezt el se hiszem - hallotta a telefonban Sadako döbbent-álmos hangját - Azt meg volt képe nem elmondani, hogy mi folyik itt! Kis tapló. Gondolom, neked nincs ötleted sem. A lány keserűen felsóhajtott. - Még szép, hogy nincs! Fogalmam sincs, mit higgyek, vagy gondoljak! - Annyit legalább bizonyosan tudsz, hogy téged nem fognak bántani - nyilvánított véleményt a lány - szóval az életed miatt nem kell aggódnod. - De jó nekem. Helyette itt van az, hogy fogalmam sincs, mi folyik itt, hogy kik ezek, és mit akarnak! Te nem láttad, hogy forgatta azt a kardot! És még az sem volt neki luxus, hogy csak a lapját használja! Ilyet biztos, hogy nem tanítanak sehol! Európainak tűnt, de valahogy mégsem volt az. Úgy értem, olyan volt a haja, a bőre, a szeme, mindene, csak épp... csak épp köze sem volt hozzájuk! - Asszem, értem - felelte Sadako halkan - megleszel azért? - Meg, persze. Csak olyan borzalmas. Eddig minden rendben volt az életemben, most meg... valahogy... minden a feje tetejére állt. Idegesít, hogy semmit sem értek belőle. - Igen, elhiszem. Az engem is bosszant. Most mihez akarsz kezdeni? - Keresgélek, ahol tudok. Említettek valami helyet, abból talán ki lehet indulni. Evoranel... Nem hallottál róla véletlenül sem, igaz? - sóhajtotta Akane. Jól tudta a választ, mégis muszáj volt megkérdeznie. - Bár hallottam volna - hallatszott Sadako együttérző hangja -De azért segítek kutakodni, ahogy csak tudok, oké? Barátnője száján halvány mosoly terült szét. - Oké, nagyon köszönöm. De tényleg. Most, hogy jól kipanaszkodtam magam, hagylak aludni, oké? - Egyáltalán nem zavarsz. De rendben, legyen. Holnap összefussunk valamikor? - Igen, jó lenne. Elmehetnénk a könyvtárba, hátha van ott valami. - Melyikbe? Van belőlük jó pár a városban. - Az összesbe, kezdjük a legnagyobbal. Utánanézek a neten, meg megpróbálok ennek az Evoranelnek is a nyomára bukkanni. - Rendben, de azért aludj is, és menj be a suliba is. Nem kéne ellógnod. - Szerintem a jelen helyzetben meg is bocsátanák - dünnyögte Akane - Na, akkor, szia. Aludj jól, és majd hívlak. - Rendben, várom. Ha kell óráról is kiszaladok. A lány elmosolyodott - Oké, szia. - Azzal bontotta a vonalat. Aznap éjjel egyáltalán nem aludt, Sadako tanácsának ellenére. Az egész estét azzal töltötte, hogy keresgélte a legkülönb programokat, amelyek még a net őskorából is megjelenítettek adatokat. De egyetlen program sem hozott eredményt, egy sem mutatott találatot. Hajnali öt körül dühösen állt fel a gép mellől, hogy időközben kiszáradt torkát leöblítse valami gyümölcslével. Fogta magát, kiszedte az egész dobozt, és a poharával együtt visszaballagott a gép elé, hogy még a könyvtáraknak utánanézzen. Azt ugyanis eddig nem tette meg. Amikor azonban visszament, majdnem eldobta a dobozt és a poharat ijedtében. A gépén el volt indítva egy szövegszerkesztő, amelyekbe most betűk íródtak. A betűk lassan szavakat formáltak, és a szavak mondatokat. Akane pedig hiába nézte, a billentyűk, vagy épp az egér, meg sem moccant. Az üzenet anélkül íródott, hogy bárki hozzáért volna. Magától. - MARADJ VESZTEG, HÚZD MEG MAGAD, VAGY MEGJÁRHATOD. NE PRÓBÁLJ INFORMÁCIÓKAT GYŰJTENI, MERT KÜLÖNBEN...-> A lány elnézett oldalra, az ablaka irányába az üzenetnek megfelelően. Az ereiben ismét meghűlt a vér és majdnem megint elhajította a dobozt és a poharát. Az ablakban állt valaki. Ő is köpönyeget és csuklyát viselt, a lány mégis érezte, hogy köze sincs ahhoz a barátságos fiúhoz, aki óva intette nem is olyan rég. Vagy épp a társaihoz. Nem, ez valaki teljesen más volt. Belőle a leghidegebb, legjegesebb szenvedés és halál sugárzott, éjfekete köpenye úgy lebegett a késő nyári szellőben, mintha kísértet lenne, vagy illúzió. De nem volt egyik sem, szilárdan állt az ablakpárkányon, és a feje egyenesen a lány felé nézett. Akane érezte a perzselő pillantását magán, olyan volt, mintha tűzkör közepén állna. A fekete alak felhördült, mintha levegőt akarna venni, de valami akadályozná ebben. Árnyékra hasonlított leginkább, olyan volt, mint egy kétdimenziós figura a valóságban. De valahogy... valahogy mégis több volt annál. A szél magasra libbentette a köpönyegét, így látni lehetett, mi van alatta. A lány nehézpáncélzat- szerűséget látott, olyasmit, mint amilyet régen a csatákban szamurájok viseltek. De ez a páncél mégis másabb volt annál. Az alak a háta mögé nyúlt. A keze visszahúzása nehézkesen ment, mintha fogott volna valamit. És valóban, egy rúd volt a markában, amelyet mintha a saját testéből szakított volna ki. Akane most látta, hogy nem egy bot volt az, hanem egy kasza. Egy hatalmas kasza, amely csöpögött valami különös fekete létől, de mégsem ért belőle földet egyetlen csepp sem. Minden csepp visszaolvadt a kaszás alak testébe. Úgy festett, tényleg önmagából tépte ki azt az átkozott fegyvert, ami meg csöpögött rajta, azok voltak a feleslegesen kiszakított részei. Éjfekete, ijesztő gumibábura emlékeztetett, vagy valami bizarr fantáziájú grafikus legújabb remekművére. Akane számára teljesen összefonódott az álom és a valóság, ahányszor csak ránézett. A szoba levegője teljesen kihűlt, és vadul örvényleni kezdett, megborzongatva a bőrét. A lány már az ájulás határán volt. Se megszólalni, se megmoccanni nem tudott, de a fejében vadul kavarogtak a gondolatok. A csuklya alól két rubinvörös izzó pont meredt rá, egyenesen az arcába. Egyszer csak úgy érezte, a sötét teremtmény utat fúrt magának az elméjéig. A tudatáig, és belelátott a fejébe. Borzongató, rekedt fuldoklóra emlékeztető hangját még csak nem is füllel hallotta. Az ott zengett benne, akárcsak egy gondolat. Ugyanakkor mégsem az ő agya szüleménye volt ez, hanem a kaszásé. "Remélem, elég világos voltam a számodra" - a hang, amelyen megszólalt a lány fejében, az is inkább rekedt fuldoklóra emlékeztetett, mintsem bárminemű egészséges élőlényére. Akanét a hang teljesen ledöbbentette. Álmában sem hitte volna eddig, hogy ilyesmi lehetséges. A miértek, hogyanok, ugyanúgy keringtek a fejében, mint a kaszás üzenete és képtelen volt őket szétválasztani. "Ne tegyél fel ilyen naiv kérdéseket, mint hogy mért pont veled történik ez, vagy hogy mit tettél, hogy ezt érdemled. Időpocsékolás. Nem a múlt számít, hanem a jövő. Nevezetesen, hogy ha rájövök, hogy szaglászol, akkor nagyon megjárhatod. Remélem, értettél engem" -a kaszás förmedvény elnémult, majd megfordult, és kiugrott az ablakon. Akane riadtan odarohant az ablakhoz, hogy lássa, mi történik, de mire oda ért, a fekete jelenséget elnyelte az éjszaka.