Fülledt, sötét nyári éjszaka volt. A holdat eltakarta egy nagyobbacska felhőgomolyag, amely a mögötte levő sarlónak köszönhetően különleges szürkében, illetve ezüstben homálylott tompán. Légmozgás nem volt, az álló levegő pedig egyre nehezebbnek tűnt, ahogy az idő előrehaladtával mind nagyobb, s nagyobb próbának vetette ezzel alá az emberek tűrőképességét. A sötétségnek különös, baljós érzete volt, aki egy kicsit fogékonyabb volt az efféle "földöntúli dolgokra", vagy csak simán csak kiszállt a felfokozott tempójú élet mókuskerekéből, az érezhette. És nemcsak simán érezhette, hanem tudhatta is, hogy ezen az éjszakán valami szörnyűség fog történni. És történt is. - Kérlek, ne bántsatok!!! - sikoltotta egy női hang, a szavaiból kicsengő félelem megborzongatta azt, aki hallhatta. A jeges rémülete hatására szinte rezgett a levegő. De hangját nem hallotta senki, legalábbis nem olyasvalaki, aki segíthetett volna. A lány egy sikátorban feküdt, haja alól vékony csíkban csorgott a vér. Rettegésében és tehetetlenségében összehúzta magát, akár egy óriáscsecsemő, arcát a sírás és a félelem eltorzította. Bárkit meghathatott volna a látványa, de támadói látszólag nem tértek jobb belátásra. A három csuklyás alak, akik eddig üldözték, most közelebb léptek hozzá három oldalról, a negyedik irányba való menekülést a fal akadályozta meg. A kámzsások rezzenéstelenül állták körül a reszkető lányt, egyikük kezében hosszú, szamurájkatanára emlékeztető kard pihent. A másik kettő kezében nem volt fegyver, csuklyájuk nem engedett rátekintést az arcukra, csak a szájuk látszott, de az nem mutatott semmit. A kardos alak volt a legalacsonyabb, teste nőies vonalait kiemelte a földig érő, középkorira emlékeztető köpeny, amely minden oldalról eltakarta testét, hasonlóan a másik kettőhöz. Ő középen állt, egyértelmű volt, hogy ha itt vér fog folyni, az az ő kezén szárad majd. A jobboldali alak volt a legmagasabb, egy fél fej választotta el a nőtől és körülbelül öt centi a baloldalon álló másik férfitól. A nő feljebb emelte kissé a kardját, és közelebb lépett. A földön reszkető lány erre egy rémült kiáltással reagált - volna, ha a kardos nem guggolt volna le hozzá és, a mutatóujját nem tapasztotta volna finoman a lány szájára, ezzel elhallgattatva az áldozatot. - Csss, ne aggódj, nem fog sokáig fájni. - hallatszott ki a csuklya alól kissé magas, lágyan csengő és gyönyörű, de valahogy mégis kemény, hideg hangja, melyből kis negédes gúny érződött. Ha a lány valamilyen más helyzetben hallotta volna, akár még megnyugtatónak is találhatta volna, persze, a gúnyt leszámítva. Így viszont a csitító tartalom ellenére is komolyan fenyegető volt. A lány előtt guggoló nő végre felemelte a fejét, hogy áldozata épp látni vélhette az arcát, ami érdekes reakciót váltott ki belőle; fél másodpercre megnyugodott. Valahogy elfelejtette, hol van, milyen helyzetben, csak meglepődött, kerek szemekkel fürkészte a csuklya sötétségéből ránéző arcot. Azt sem vette észre, ahogy a nő felemelte a kardját, hogy csapást mérjen rá. Nem volt több ideje, halk, fájdalmas sikollyal fogadta a mellkasát átdöfő kardot, amelyet a kámzsás nő most kihúzott belőle, majd ismét lesújtott. A lány nem haldoklott tovább, kiadta a lelkét. A szeme fennakadt, minta még követni próbálná a testéből felszabadult lélek szárnyalásának útját, a teste pedig félig eldőlt, mintha csak félálmából szunnyadt volna örök álomra. A nő beletörölte a kardot a lány szoknyájába, guggolásból hátrált egy lépést, majd felállt. A köpenye alatt elrejtette a kardját, lehetett hallani a hangot, ahogy fém súrolja a fémet, és a kard hosszú pengéje eltűnt a neki készült tokban. A magasabbik férfi felől rosszalló morgásféleség hallatszott, majd lehajolt a lányhoz és finoman lecsukta két ujjával a lány két szemhéját. - Muszáj mindig ilyennek lenned? Nem lehetett volna simán megölni, és kész? - hallatszott kámzsája alól fiatal, lágyan zengő, nagyon enyhén magas hangja, kellemes férfias zengéssel. Nyugodt volt és békés, de enyhe szemrehányás és empátia csengett belőle. - Most már mindegy, nem? Különben is, már így kezdtem el. Ha most változtatnék, akkor nem biztos, hogy rájönne, hogy ugyanaz vagyok. - felelte a nő, csipetnyi megbánás nélkül, hűvösen. - Különben sem ismerted. - Igen, az lehet, hogy nem ismerte egyikünk sem, és az is lehet, hogy vesznie kellett, de persze azt te cseppet sem tartod túlzásnak, hogy végigkergetted a fél városon, mivel most úgysem tudna mit tenni ellenünk? - Avatkozott bele a vitába a harmadik fél is. Neki mélyebb volt a hangja, jobban rezgett, mint a társáé, valószínűleg idősebb is volt nála néhány évvel. Olyan volt, mintha nem is kérdést tett volna fel, hanem kijelentette volna az előbbi szavakat gúnyos hangján. Beszéde magabiztos volt, társával ellentétben az ő hangjában fegyelem és szigor csengett. A nő rosszallóan felmordult és megcsóválta a fejét. A két férfi még látatlanban is tudta, hogy ehhez grimaszolás társul, valamint szemforgatás. Hisz ismerték már jól a nőt, és egymást is. - Meg kellett halnia így is, úgy is, akkor meg nem mindegy, hogyan? Eddig semmi bajotok nem volt az ilyesmivel. - Hát, most már van, úgyhogy jobban tennéd, ha kissé visszafognád magad. Nem Evoranelben vagyunk, tudod jól. Itt szabályok vannak. - vágott vissza a nő válaszára a férfi, nem változtatva a gúnyos, érdektelen, és ez által roppant idegesítő hangstíluson. - Nem érdekel, legalább ezt ne szabd meg! - csattant fel a nő - Ha már itt kell rostokolnunk, akkor legalább a kivégzésekbe ne szólj bele! - A feladatunk korántsem ostoba - felelte a magasabbik csuklyás - Gondolj bele, micsoda jelentősége van ennek Evoranel sze... - felelte volna, de nem jutott a mondata végére, mert valami hang beléfojtotta a szót. Mind a hárman odakapták a fejüket. Egy közeli kukáról esett le a fedél hangos csörömpöléssel. Valaki lelökte véletlenül. A valaki egy tizenöt éves lány volt, aki a szemetesek takarásában hallgatta végig az egészet. Most pedig átkozta magát és fohászkodott, maga sem tudta, kihez, hogy ép bőrrel megússza ezt a kalandot. A feszült csend, ami most uralkodott a helyen, semmi jót nem jelentett. Majd meglátta a falon a közeledő nő árnyékát. A hideg végigfutott a hátán, ahogy belegondolt, hogy mi lehet most a sorsa, ha azoknak az alakoknak sikerül elkapniuk. Mikor a nő árnyéka már kellően összement a falon, jelezve ezzel annak közelségét, hirtelen hozzálökte a kukát, majd, mint a golyó az ágyúból, úgy lőtt ki a főutca felé. Hallotta a szitkozódást maga mögött és az őt követő rohanó lépteket. Nem is egyet. A hangok szerint ketten futottak. Hátranézett egy pillanatra, hogy láthassa, mi történik mögötte. A vér kifutott az arcából, mikor látta, milyen közel van hozzá a csuklyás nő. A magasabbik férfi pedig a nyomában, pár méterrel lemaradva mögötte. Azonban a következő pillanatban behozta a hátrányát, de a lány helyett a társát kapta el és lefogta. Az próbált szabadulni, és a rángatás következtében a férfiról lecsúszott a csuklya. A haja egyenes volt, mogyoróbarna-aranyszínű, valamivel a válla alá ért. Arca szabályos, cseppet hosszúkás, és szép, lágyvonású volt. Nem lehetett több 20-25 évesnél. Gesztenyeszín szemei gyors táncot jártak a lány, és az általa lefogott nő között. - Hagyd békén! Térj már észhez, hallod?! Fejezd be, nem látsz a szemedtől?! - sziszegte oda társának, aki úgy tűnt, lenyugodott, így a férfi elengedte. A nő dühösen megrázta magát és tekintetét a futó lányra emelte, szemeit szinte belefúrta a rohanó lány arcába, mielőtt még az eltűnhetett volna a sarkon. Jéghideg, sötétkék szemek. Kegyetlen, gyilkos tekintet. A lányban csak úgy kavarogtak a gondolatok, akár egy hatalmas örvény az óceánban, miközben a járdán loholt, minél messzebb attól a borzalmas helytől. Lassan, mikor biztos távolba ért végre, feladta a rohanást és csak tempós, sietős léptekkel haladt. A szíve a torkában dobogott, az agya zakatolva gyártotta a felbukó kérdéseket. - Kik voltak ezek?! Mért kellett annak a lánynak meghalnia?! Nekem miért nem? Mi vehette rá azt a fiút, hogy megvédjen? Miféle embernek vannak ilyen szemei?! - villant eszébe ismét a sötétkék szempár, amely a csuklya sötétségéből villant rá. A nő arcát nem lehetett kivenni, valahogy csak a szeme volt az, amit a lány látott. Azok a szemek mintha immár az emlékezetébe lettek volna billogozva. Az sem zökkentette ki a mélázásból, hogy eleredt az eső. Ugyan volt nála ernyő, de még csak észre sem vette, hogy zuhog. Az emberek legtöbbje, legalábbis az a fele, akiknél nem volt semmi, igencsak megszaporázta a lépteit, hogy minél előbb valami menedék alá juthasson, míg akiknél volt esernyő, azok megálltak, előkotorták a táskáikból a mindenféle színű és mintájú ernyőiket, majd folytatták útjukat. Jó néhányan megnézték maguknak a lányt, és volt is rá okuk. Hosszú, fekete, középen elválasztott haja víztől csatakosan tapadt az arcára és a vállára, fufruja belelógott a szemébe. Barna, majdhogynem fekete szemeiben még mindig tükröződött a félelem és az ijedtség. A monszunként ömlő eső már most teljesen eláztatta a ruháit, amelyek most rátapadtak, kiemelve karcsú, bár kissé sovány testének alakját. Bár már nem rohant, elég tempósan lépkedett ahhoz, hogy feltűnő jelenség legyen, szinte tankként közlekedett az utcán. Kezeit a feszültség ökölbe húzta. Egyre - másra fellökött valakit, de nem jutott el a tudatáig semmi. Az viszont annál inkább, hogy valaki megfogta a karját és visszahúzta. Teljesen begörcsölt az ijedtségtől, már éppen ütni készült, mire rájött, hogy kinek is készül most behúzni. Legjobb barátnője félig döbbenten, félig ijedten pislogott rá a pink esernyő alól. - Neked meg mi bajod van? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott! - Máskor ne hozd rám a frászt így, ha megkérhetlek! - csattant fel a megszólított, majd nagy erőfeszítések árán nyugodtabb hangra vágott- amúgy neked is szia! - Köszöntem, kétszer is, de meg se hallottál! -közben bevonta barátnőjét az esernyő alá -De hiába próbálod elterelni a témát, Akane! - vetette el a lány kísérletét - Az előbbi kérdésemre nem válaszoltál. - Muszáj ezt itt megvitatni? Egyáltalán, muszáj megvitatni? - Igen, eltaláltad. Muszáj megvitatni. - És itt és most kell? - Na, ahhoz nem ragaszkodom - nézett fel az égre a lány - Nagyon esik ez az átkozott eső. Mért nem vetted elő az esernyődet? - Elfelejtettem - vallotta be a lány - Egészen máshol járt az eszem. - Hol? A hétfőn? Nem lesz olyan rossz az a kilencedik, új osztály, új tanárok, tiszta lap... - Nem, nem azon gondolkodtam. De mi meg hova is megyünk? - Hozzád. Tudod, te erre laksz - felelte kaján vigyorral a szalmaszőke hajjal keretezett arc. - Jól van, na, ne harapd le a fejem. - nézett barátnője smaragdzöld szemeibe. - Eszemben sem volt, csak félő volt, hogy elfelejtetted. Akane csak grimaszolt egyet, bár a lelke mélyén igazat adott barátnője humorának. A kis kalandja után nem vágyott másra, mint egy nyugtató fürdőre és egy jó meleg, puha ágyra. Nem hiányzott most neki annyira a társaság. Vagy mégis? Maga se tudta igazán. Egy ilyen kaland után valószínűleg kissé félt volna egyedül otthon, másfelől egyedül tudta volna csak nyugodtan átgondolni és kissé megemészteni a dolgokat. Eszébe jutott, hogy tulajdonképpen fogalma sincs, mennyi lehet az idő. Általában szokta tudni magától is, még ha nem is a pontos időt, azért körülbelül mindig eltalálta. De most fogalma sem volt róla, hány óra lehet. Elővette kissé megázott táskájából a mobilját, aminek szerencsére semmi baja sem lett a víztől és döbbenten konstatálta a kijelzőn levő számokat: 22:43. - Te, anyád nem fog aggódni, hogy még nem vagy otthon? Barátnője meglepetten nézett rá, majd finoman megkocogtatta a fejét. - Veled aztán sok minden történhetett. Körülbelül fél órája beszéltük meg, hogy ott alszom nálad, mivel péntek van és a suli csak hétfőn kezdődik igazán. Tényleg az iskola miatt voltál ennyire kiakadva? - Akane ezt a kérdést inkább meg sem hallotta. - Most, hogy így mondod, már emlékszem rá! Hogy lehetek ilyen feledékeny? - a lány csak nevetni tudott saját ostobaságán. Legalábbis kierőszakolt magából egy zavart nevetést. - Bravó, Sherlock, legközelebb mi jön, mit felejtesz el? Tudod még a nevedet? - Igen, sőt, a tiedet is - felelte Akane kaján vigyorral. - Akkor halljuk, mert nem hiszek neked! - nevetett a lány. - Az én nevem Akane, a tied meg Sadako. Vagy összetévesztelek valakivel? - Anyáddal - nevetett Sadako - Na, elég a gyereknapból, megjöttünk. De látom, ezt sem vetted még észre - Húzta be egy magas, modern építésű, tízemeletes ház üveges kapuján. - Egek, hol jár az eszem - sóhajtotta Akane, majd engedett barátnője húzásának. Bár nagyon jól tudta, valójában hol jár az esze. A lifttel felmentek a kilencedik emeletre, majd a felvonóból nyíló folyosó bal szárnyának legvégébe, ahol a lányok megálltak egy - a többihez hasonlóan - sötétbarna ajtó előtt, amelyen a levélnyílás és a leselkedő fölött ezüstszínnel csillogott a tizenhetes szám. - Biztos, hogy ez az? - vigyorgott a Akanéra barátnője, holott ő maga is jól tudta a választ, hisz vagy ezerszer járt már itt, ha nem többször. - Nem te mondtad az előbb, hogy elég a gyereknapból? - Jó, de igen, de ezt nem lehetett kihagyni. Ez volt az utolsó. - Remélem is, mert már fáradt vagyok ehhez - felelte nagy sóhajjal, majd az időközben előkapart kulccsal kinyitotta a zárakat, majd belépett a lakásba. A bent honoló sötétségtől azonnal elkapta a félelem, akaratlanul is a csuklyás alakok jutottak az eszébe, a meggyilkolt lány, a nő hideg tekintete, a különös beszélgetés. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor Sadako is bemasírozott és felkapcsolta a villanyt, ezzel elűzve az ott terpeszkedő sötétséget. Gyorsan ledobta a táskáját a kanapéra és kiszedte belőle a mobilját, hogy az ne ázzon tovább a vizet felivott anyagtól. Közben barátnője eltűnt a fürdőszobában, Akane gyanította, hogy az esernyője lecsöpögtetése végett. - Szerintem gyorsan dobd le magadról azokat a vizes göncöket és állj a meleg zuhany alá - hallatszott ki Sadako hangja a fürdőből. - Épp azt akartam! - szólt neki vissza. Csak most, a lakás kényelmes hőmérsékletét tapasztalva jött rá, hogy mennyire fázik. Közben a Sadako kijött a fürdőből. - Parancsolj, a tiéd. De azért ne éjszakázz ott! - mosolygott rá. A lány csak nevetett rajta egyet, majd bevonult és megengedte a vizet, őszintén remélve, hogy barátnője megfeledkezett már a furcsa viselkedéséről, bár Sadako nem erről volt nevezetes, hogy elfelejt dolgokat. Tizedikes barátnője memóriája igazából olyannyira jó volt, hogy elég volt neki órák előtt átolvasni párszor az anyagot és több volt, mint valószínű, hogy ötöst szerzett. Igyekezett a gondolatait ebbe terelni , meg az új iskola és új osztálytársak felé, de nem ment neki. Agyába minduntalan bekúsztak a sikátorban látottak, fülében ott csengett a különös beszélgetés. Odakintről tompán beszűrődött a tévé, az esti híradó zaja. Sadako azt mindig megnézte, a nap folyamán legalább egy híradó erejéig bekapcsolta a képládát. Akane azonban szinte meg sem hallotta. Csak remélhette, hogy azok az alakok nem fogják keresni. Pedig ez nem volt túl valószínű, hisz' ő szem - és fültanúja volt annak, ahogy megöltek valakit és az a különös nő is el akarta kapni. Elöntötték a szemeit a könnyek, ahogy eszébe jutott, milyen kegyetlenül végezték ki a lányt. El sem tudta képzelni, milyen fájdalmas lehetett a számára, milyen borzasztóan érezte magát, amíg még élt. Ráadásul a csuklyás nem is az első szúrással végzett vele. Talán direkt? A későbbi vitájuk alapján igen. Felállt a szőr a hátán, ahogy eszébe jutott, hogy talán őrá is ez a sors vár. Már a fülében csengett a csuklyás nő gúnyos, ijesztő duruzsolása: "Ne aggódj, nem fog sokáig fájni". Nem akart ő is erre a sorsra jutni, de fogalma sem volt, hogy kerülhetné el, mit tegyen. Talán ha nem szól a rendőrségnek, békén hagyják. Hisz biztos nem akarnak rács mögé kerülni. -Különben is, mit mondhatnék én a rendőrségnek?- fogalmazódott meg benne a gondolat - hisz semmit sem tudok. Semmit. Hogy miért kellett annak a lánynak meghalnia, ezzel szemben engem miért védett meg az a fiú. Hogy kik voltak ezek az emberek, akik szemrebbenés nélkül oltották ki egy ember életét. Vagy csak végignézték. Még akkor is, ha utána felvetették, hogy másképp kéne csinálni. Akkor sem tettek ellene semmit. Vajon mit láthatott a lány, amitől egy pillanatra még azt is elfelejtette, hogy épp az önnön kivégzésén van, milyen arcot? Biztosan nem ismerte, mert akkor máshogy viselkedett volna, de akkor mitől lepődött meg? Talán a szemei miatt - töprengett Akane - azok szinte nem is emberi szemek voltak, de egyszerűen túl valóságszerűek voltak ahhoz, hogy kontaklencsék legyenek. Túl jegesek voltak ahhoz és túl kegyetlenek. Közben elzárta a csapot, megszabadult vizes ruháitól, a haját kibontotta, majd bemászott a kellemes, bizsergetően meleg vízbe. - Elég volt - morrant rá magára - verd ki őket a fejedből. Meg sem tudnának találni, hisz nem követtek, a nevemet sem tudják. Tovább nem nagyon volt ideje a gondolatait rendezgetni, mert Sadako felkiáltott. - Hé, gyere ki, ezt hallgasd!! Siess, gyorsan!! - Eszemben sincs kijönni, inkább vedd fel, ha annyira érdekes! Van üres videó a tévé melletti polcon! - Jó, jó, akkor aszalódj csak ott tovább! - hallatszott barátnője álsértődött hangja. - Helyes, aszalódom is - dünnyögte Akane, de inkább csak magának. El sem tudta képzelni, mi lehet olyan fontos, hogy neki amiatt ki kelljen mászni a jó meleg vízből. Automatikusan kikergette a fejéből a gondolatot, hogy talán a csuklyásokról van valami hír. Nem akart többet gondolni sem rájuk, el akarta őket felejteni. Végleg. Mikor úgy érezte, már kellően sokat aszalódott a kádban, kimászott végre, nagyjából szárazra törölte magát, felvette a pizsamáját, majd kiment. - Na végre, már azt hittem, vízbe fúltál - heccelte azonnal Sadako. - Csak, hogy tudd, te fogsz mindjárt vízbe fúlni - felelte a lány kis gúnnyal a hangjában - Mit akartál mutatni? Ezt. - Barátnője megnyomta a PLAY gombot. Ahogy Akane sejtette, a híradóból volt néhány perc, amely egy kegyetlen gyilkosságot mutatott be. Egy tizenöt éves lányt megöltek egy, hozzájuk közeli szűk, néptelen kis sikátorban. Két szúrással végeztek vele, majd a szívét egyszerűen kivágta belőle az elkövető. Ez új volt Akanénak. Akaratlanul is a szája elé kapta a kezét, úgy nézte döbbenten a tévét, mintha csak azt várná tőle, hogy a bemondónő minden kérdésére választ adjon a riportjában. De ez nem történt meg, a nő nemhogy választ adott volna a sok-sok kérdésre, de a számukat tovább növelte, amihez elég volt csupán néhány mondat. - Ez már a harmadik ilyen eset volt június óta. Az elkövető feltételezhetően ugyanaz, hisz a helyszínen kívül semmi eltérés nincs. Minden áldozatból hiányzik a szív, mindegyikük ugyanoda kapta meg a szúrást. S hogy mi a közös még bennük? Meg fognak lepődni, hölgyeim és uraim. Mindannyian most hétfőn kezdték volna meg tanulmányaikat a Katsumoto Szakközépiskolában, holott az iskola a lehető legnagyobb diszkrécióval kezelte a felvételit nyert diákok és a leendő osztály névsorát... Akane kikapcsolta a tévét és barátnőjére nézett. - Abba az osztályba fogok járni hétfőtől én is - motyogta megsemmisülten. Sadako némán bólintott. - Tudom -felelte egész halkan - úgy fest, valakinek nem tetszik az az osztály. Remélem, nem te leszel a következő... - Hát, az biztos , hogy én nem - nevetett fel Akane keserűen. - Honnan tudod? - hitetlenkedett a lány. Ez a felnevetés már eleve nem tetszett neki. - Onnan, hogy azt a gyilkosságot, ami ma történt... azt én láttam - suttogta, bár maga sem tudta, miért. - Hogy mi?! Ugye csak tréfálsz?! - csattant fel barátnője. - Nem vagyok olyan kedvemben. Tényleg láttam. - azzal beszámolt mindenről, amit látott, hallott és sejtettt. Beszélt a különös beszélgetésről, hogy valószínűleg azért van még életben, mert az a srác visszatartotta a társát attól, hogy elkapja. Miközben ömlött belőle a szó, úgy érezte, hogy valamiféle furcsa nehezék emelkedik fel a szívéről, pár fokkal könnyebbé téve a szörnyű helyzetet. -. Szóval ezért voltál úgy oda, amikor megállítottalak - állapította meg a lány, miután barátnője beszámolója végére ért - Mit akarhatnak ezek elérni az osztályod irtásával? - Fogalmam sincs, de nagyon fontos nekik. - Biztos nem pénzt, különben tuti elkaptak volna. Nem akarsz szólni apádnak erről? - Még csak az kéne, különben, nem hiszem, hogy érdekelné. Túlságosan lefoglalja a cégvezetés - fintorgott Akane - hiszen sosincs itthon. - Igen, igaz. Két tárgyalás között megpróbálná beadni, hogy álmodtad. - Valószínűleg... de akkor mi lenne az, ami kellhet nekik? - Fogalmam sincs - sóhajtotta a lány. Kezdte úgy érezni, hogy ez az egész ügy, akárhogy is gondolkoznak, zsákutcába vezet. Hosszú perceken át ültek ott, némán beburkolózva a sötétségbe, zakatoló aggyal, amely veszett tempóban keresett valami megoldást, de nem talált semmit. Végül a hallgatást Sadako törte meg. - Asszem... én is elmegyek fürdeni - azzal már fel is tápászkodott és a pizsamáját meg a törülközőjét a karjára fektetve elindult a fürdőszoba felé. - De azért ne éjszakázz ott - szólt utána Akane, megismételve barátnője nemrég elhangzott szavait. Sadako visszafordult és halványan rámosolygott. - Ne aggódj, sietni fogok - azzal eltűnt az ajtó mögött. *** Reggel mindketten telefoncsörgésre ébredtek. Akane mobilja szólt, kíméletlenül felrázva őket legédesebb álmukból. A lány álmos morgással feltápászkodott, hogy előkeresse az átokverte készüléket, és jól leszidja azt, aki hívni merészelte. - Halló? - szólt bele a tőle telhető legzombisabb hangon. - Szia, mi az, te még aludtál? - hallatszott a vonal túlsó feléről egy energikus lány hangja. - Hát, nem tudom, mit vársz te tőlem hajnali fél kilenckor - nézett a faliórára egy ásítás kíséretében. - Hajnali? Na, ne idétlenkedj már - nevetett a hívó fél. - Komoly voltam - dünnyögte Akane - Mit akarsz? - Hát, csak azt akartam megkérdezni, hogy láttad-e tegnap este a híradót. - Mért, már nem akarod megkérdezni? - morogta - Amúgy láttam, igen. Miért? - Akkor mondd el, mi volt benne... Jó, jó, ez csak vicc volt, ne vedd komolyan - hadarta a lány, pont mikor Akane valami ékes káromkodást kezdett volna belevágni a telefonba. - Én is láttam, nyugi. - Csodálatos!! - felelte a lány örömtelinek színlelt hangon, majd komolyra váltott - Mi a véleményed róla? - Az, hogy ijesztő - felelte a vonal másik végén a vidor, de már komorabb hang. - szerinted így is elkezdjük a tanévet? - Jót kérdeztél, de szerintem nincs akkora szerencsénk. Azoknak a nyomorultaknak már a kezében van a lista, az, hogy nem kezdjük el az évet, még nem változtat semmin - sóhajtotta. - Lehet, de biztos sok gyerek lesz, akit nem fognak elengedni az iskolába, mert attól félnek a szüleik, hogy sorstársak lesznek. - Van benne valami. Imádkozom, hogy senkit se engedjenek el, bár engem ez a veszély nem fenyeget - horkantott fel gúnyosan. - Nem is vagy vallásos. Amúgy, téged nem ijesztett meg az a beszámoló? - De, nem is kicsit. Mért? - kérdezett vissza Akane meglepetten. - Csak, mert úgy beszélsz, mint akinek a tanulás elkerülése a legfőbb gondja. Na mindegy, mennem kell, szia! - azzal a lány bontotta a vonalat. Nem volt túlzottan elégedett. - "Nos?" - szólalt meg egy hang a fejében, hasonlatosan a gondolatokhoz. "Nem fél túlságosan, legalábbis, a telefonból így tűnt. De két nap múlva többet tudok majd mondani, uram" - válaszolt a hangnak, szintén gondolatokkal. "Remélem is. Eddig fontos voltál a tervünk végrehajtásában, ez ne most változzon meg, a Nagy Forradalom küszöbén. Te is tudod, milyen hatalmas jelentősége van annak, hogy tudjuk, milyen érzéseket táplál a sanraá. Ez kulcsfontosságú." - zengtek a fejében a kemény szavak. Félelem járta át a zsigereit, tudta, hogy ez komoly fenyegetést takar, a lehető legburkoltabb formában. "Nincs könnyű dolgom, uram! Az az átkozott kis féreg állandóan ott van a nyomában! Nem lehetne eltávolítani onnan valahogy?" - fakadt ki. "Nem. A leglényegesebb az, hogyha majd megtudja az igazságot, azt higgye, mi az ő oldalán állunk! Márpedig, ha eltávolítjuk onnan azt a kis kémet, akit ő a legjobb barátnőjének gondol, akkor nem fog hinni benne, hogy a mienk a helyes út. Tehát oldd meg e nélkül!" "Értettem" - a lány gondolatban sóhajtott, majd elméjét elzárta az eddig benne levő másik tudattól. Dühösen támaszkodott a mosdóra, amely előtt állt, és dacosan farkasszemet nézett képmásával. A tükörből egy csinos, kissé szögletes arc nézett vissza rá, nagy, barna szemekkel. Hosszú, egyenes, festett vörös haj keretezte, amelynek első tincsei hátul voltak összefogva. Ez a beszélgetés kissé sok volt neki. Nem elég, hogy a sanraára állított harcosokból már hármat megöltek, most még ő is meg lett fenyegetve. Ő, aki annyi mindent tett már a szervezetért, aki szívét-lelkét kitette a céljuk eléréséért. És most mégis. Őszintén remélte, hogy nem ő a következő kiszemelt. - Most nem bukhatok el - suttogta magának - Most már nem. Túl közel vagyunk már a célhoz, most nem mondhatok csődöt! Hisz', életek ezrei függnek az akció sikerétől! Csak azért is kiszedek mindent belőle! Csak az az átkozott liba ne lenne! Neki mond el mindent! - dühöngött.- Pedig az igazság pillanata közeleg. - Raicho! Gyere, kész a reggeli! - hallatszott odakintről egy női hang. Az itteni édesanyjáé. - Megyek már! - kisimított az arcából egy rakoncátlan tincset, majd kisétált a fürdőszobából és leoltotta a villanyt.