Kinyitotta a szemét és azonnal rájött, hogy hol van, a gyengélkedőn. Sikerült volna megoldani a Morgan problémát? Reménykedett benne, de amint meglátta Janust, szörnyű balsejtelme lett.
- Úrnőm, végre felébredt! Hogy érzi magát?
- Hol vagyok, és hogy kerültem ide? Hol vannak a többiek? És maga hogy kerül ide? Maga tízezer éve halott.
- Atlantiszon van, a wraith lelőtte a hajóját. Sajnálom úrnőm, de Langsdom és Treavol nem élték túl.
- Nem érti? Hol vannak a társaim? Carson Beckett, John, Evan, McKay, Elizabeth…
- Elizabeth néhány napja távozott a Földre, mint tudja.
- Nem, nem tudom!
- Ő mesélt magának a világáról, amíg kómában volt, szerintem ez okozhatta ezeket az álmokat.
- Janus, mi van az időgépével?
- Úrnőm, nem tudom, hogy miről beszél. Maga is pontosan tudja, hogy nem lehet ilyen szerkezetet építeni, amióta az Orit száműztük.
- És Laegen? Ő itt van?
- Úrnőm, mi van magával? Laegen majdnem száz évvel ezelőtt meghalt járőrözés közben. Nem emlékszik?
- De, tényleg meghalt – mondta csüggedten a lány, erre még ő is emlékezett.
- Megyek és értesítem a Tanácsot az állapotáról. Bizonyára örülni fognak, hogy az uralkodónk végre felébredt.
- Magával megyek, vagy legalábbis szeretnék már felkelni.
- Ezt megengedhetem.
Miután Janus kiment, Alaine körülnézett a szobában. Pontosan olyan volt mint emlékezett rá, csak valahogy hiányoztak neki Carson dolgai. Kisétált a folyosóra, hatalmas nyüzsgésre emlékezett, de most alig páran sétáltak kint. Amint meglátták meghajoltak előtte, és a hogyléte felől érdeklődtek. Ő csak egyszerűen válaszolt, majd a szobájába indult, vagyis oda, amit a szobájának vélt. Nem is csalódott, itt volt a lakosztálya, amire emlékezett. Mindenképp beszélnie kell Elizabethtel. Ő talán magyarázatot tud adni az olyan kérdésekre, amit szentségtörésnek gondolna a Tanács. Janus azt mondta, hogy soha sem volt időgépe. Miért hazudott? Kellett lennie, hiszen Weir sem lenne itt nélküle. És egyáltalán, ez nem lehet a valóság. Az utolsó emléke, hogy Carson bead neki egy injekciót, ami a mesterséges kómába juttatta. Vagy az Treavol volt, és utána szenvedte el azt a balesetet, amit Janus említett? Nem, az nem lehet, ott volt mellette Evan is, mielőtt elaludt volna a saját korában. Akkor viszont ez megint Morgan játéka. De ha mégsem, akkor az lenne igaz, amit Janus mondott? Össze volt zavarodva, és hihetetlenül egyedül érezte magát. Az ágya melletti asztalkán egy fénykép volt. John, Carson és Evan voltak rajta, pontosabban Langsdom, Treavol és Laegen. Emlékezett arra mikor készült, két évvel Laegen halála előtt. Egy másik kép is volt ott, Lariont és őt ábrázolta. Az emlékektől könnyek szöktek a szemébe. Ez nem igazság, miért kell neki ennyit szenvednie? Miért? Mit vétett?
- Úrnőm! – halott egy túlságosan is ismerős hangot. – Alaine hercegnő? Jól érzi magát?
- Mit akarsz tőlem Morgan? Nem kínoztál már eddig is eleget? – fordult a nő irányába.
De amit látott, arra nem volt felkészülve. Morgan, a máskor mindig szépségtől és bujaságtól sugárzó Morgan, most csak egy összetört nő volt. Arcán félelem, fáradtság és megviseltség látszott.
- Nem tudom, hogy miről beszél úrnőm. Annak viszont nagyon örülök, hogy újra talpon látom – mondta.
Alaine önkénytelenül is összerezzent, annyira igaznak hatottak a szavai.
- Miért jöttél? – kérdezte most már normális hangon.
- A Tanács látni óhajt, hogy a Földre menekíthessünk.
- Mióta van kiürítési parancs?
- A szüleitek halála óta úrnőm. Nem emlékszel? Még Langsdom adta ki a parancsot. Már csak a Tanács maradt itt és pár orvos, akik téged ápoltak.
- Miért éppen a Föld? Ott halandók vagyunk…
- Akik tudtak, természetesen felemelkedtek, de akik még nem álltak készen, azok már elhagyták városunkat.
Követte Morgant a Tanácsteremig, amit az expedíció majd elosztónak fog használni. Mindenkit felismert arcról, de alig pár ember nevére emlékezett; Hoved, Morgan, Yngst, és Janus. De valahogy mindannyian annyira mások voltak, mint ahogy emlékezett rájuk.
- Úrnőm, örömünkre szolgál, hogy jobban érzi magát. Mi vagyunk az utolsó csoport, tíz perc múlva mi is visszatérünk a Földre. Kérem, szedje össze a holmijait, és jöjjön vissza ide. Már csak ennyien maradtunk a városban, és mi is kénytelenek vagyunk elhagyni. A mi hatalmunk sem képes tovább megvédeni.
Visszasietett a szobájába és bepakolt néhány ruhát egy bőröndszerűségbe, beledobta a két fényképet is és visszament az elosztóba. A Tanács tagjai mind ott voltak már. Nehéz szívvel hagyta itt a várost. Végtére is az elmúlt háromszáz évet itt töltötte. Az ellenkezés felesleges lett volna, ezt nagyon jól tudta. Hiába volt király az Alterranok között, az igazi hatalom mindig is a Legfőbb Tanács kezében volt. Az uralkodói cím névleges volt. Amint átérnek a csillagkapun, még ez a névlegesség is megszűnik. Ott ugyanis még ő is halandó volt. Most háromszáz éves, fogalma sem volt, hogy a Földön mi fog vele történni. Vagy azonnal meghal, vagy elkezd öregedni. Nagyot sóhajtva lépett át a kapun, ő volt az utolsó. Amint átért kinyitotta a szemét. A Gízai-fennsíkon volt. Amikor körülnézett látta, hogy nem áll mellette senki. A Tanács tagjai eltűntek. Egyedül volt. Ráadásul a piramisok is álltak már.
- Morgan, miért teszed ezt velem? Miért? – rogyott sírva a földre, de választ ezúttal nem kapott a nőtől.
Megpróbált felébredni, de nem sikerült neki, majd eszébe jutott, hogy a teste kómában fekszik, tehát még üzenni sem tudott, hogy ébresszék fel. Csapdába esett, ráadásul az idő itt gyorsabban telik mint a valóságban. Feltéve, ha nem valami furcsaság történt a csillagkapuval az utazása alatt. Természetesen a CSK1-gyel töltött évei alatt ilyen probléma is volt. Nem próbálta magát győzködni, valahogy ezt a magyarázatot fogadta el és kezdte teljesen elfelejteni az „előző” életét, mintha meg sem történt volna. Eszébe jutott a Weir név. Arra még emlékezett, hogy beszélni akart vele amint ideér, de hogy mit akart a férfitől vagy nőtől már nem rémlett neki. Abban az álomban mi is volt a neve? Nem jutott többé eszébe a Susan Sheppard név sem. Miután összeszedte magát, elindult a városba. A tűző napon majdnem egy órába telt, mire beért. Az emberek megbámulták, annyira különbözött tőlük. Hallotta, hogy róla sugdolóznak és furcsának találta, hogy felismeri a nyelvet. Majd eszébe jutott, hogy ezt is használták Atlantiszon. Feltűnt neki egy férfi a piac túloldalán. Odarohant és megszólította a saját nyelvén.
- Janus? – kérdezte. – Hol vannak a többiek?
- Nem értem, hogy mit mond kislány – mondta egyiptomiul a férfi.
- Janus, nem ismer meg? – kérdezte most már egyiptomiul Alaine.
- Nem vagyok Janus, bár az őseim között volt egy ilyen férfi, aki azt állította, hogy másik világról jött. De ennek már háromezer éve is meg van, ha jól emlékszem.
- Köszönöm! – dadogta, majd otthagyta a férfit.
Tehát mégiscsak volt valami baj. Háromezer évvel később van, mint ahogy ide kellett volna érkeznie. De miért pont ővele történt ez? Hiszen csak öt percet várt mielőtt átjött a kapun. Ha nem késlekedik, most a többiekkel lehetne, és nem ő lenne az egyetlen Alterran a világon. Sikítozást hallott maga mögül, felkapta a fejét és arra nézett. Furcsa ruhás férfiak fura hangon üvöltöztek az emberekkel. Riadtan rázkódott össze, amikor egy fiatal nő érintette meg a kezét.
- Gyere velem, láttak átjönni a Chaapa’ai-on. Téged keresnek, hogy Rá elé vigyenek.
- Ki az a Rá?
- Erre most nincs időnk, ha megtalálnak elékerülsz és onnan még soha senki sem jött vissza élve.
Mivel mást nem tudott tenni, követte a nőt. Az elkövetkező heteket a gazdag nő házában töltötte, és igen sok mindent megtanult az egyiptomi kultúráról. Addig csak a ház körül, a hatalmas kertben sétálhatott. Az egyik délelőtt a nő odament hozzá.
- Feladták a keresést, azt hiszik, hogy itt hagytad ezt a helyet.
- Ez azt jelenti, hogy végre kimehetek a városba is?
- Igen Alaine. És ha bárki kérdezi, hogy ki vagy, csak válaszold azt, hogy Junu egyik szolgálója vagy.
Alaine letörten sétált ki a birtok ajtaján. Szolgáló, ő? Hiszen mindenki az ő parancsait, óhajait leste nem is olyan régen. De nem mondhatja meg, hogy egy másik faj uralkodónője. Úgysem hinnének neki és csak közröhej tárgya lenne. Az itteniek természetesen ismerték Atlantisz legendáját és tudták, hogy voltak, akik megmenekültek az elsüllyedt városból, de gyűlölték őket. Úgy tudták, hogy a város amiatt süllyedt el, mert az ott lakók kihívták az istenek haragját maguk ellen. Alaine csak nevetett ezen, még hogy a wraith, az az alantas, belőlük táplálkozó faj isten lenne. Most először jutott eszébe, hogy ők viszont tényleg azok voltak, hisz már születésükkor halhatatlanná váltak, az öregkor nem ártott nekik, de persze őket is meg lehetett ölni. Ennek ékes bizonyítéka volt, hogy már csak ő élt a Valorvart dinasztiából, de arról fogalma sem volt, hogy itt halandó-e, vagy itt is halhatatlan. Amikor senki sem látta, akkor próbálkozott a mágiájával és boldogan látta, hogy az működik. Tehát ez alapján akár halhatatlan is maradhatott. Leginkább a mostani időkben hiányzott neki Treavol és Langsdom. Úgy emlékezett, hogy volt egy harmadik férfi is, de annak sehogy sem tudta felidézni az arcát és a nevére sem emlékezett. Amikor ránézett a fényképeire - megvolt mind a kettő - nem tűnt fel neki, hogy azok máshogy néznek ki, mint pár hete. Az elsőn csak a bátyja és unokatestvére volt, a másikon pedig csak ő. Az egyik nap kora hajnalban kelt és kisétált a kikötőbe. Szerette a tengert, minden nap ott ült és így próbált Atlantiszra emlékezni, de ez a világ annyira más volt, mint szeretett otthona. Ott minden kényelme megvolt, míg itt küzdeni kell az életben maradásért. Fel sem tűnt neki, hogy valaki napok óta folyamatosan figyeli, amikor a mólokon ül. A föníciai férfi azóta próbálta összegyűjteni a bátorságát, mióta megpillantotta őt. A többi tengerésztársa csak nevetett a férfi gyávaságán egészen addig, amíg ők is meglátták Alainet. Annyira más volt mint a többi nő, akit eddigi életükben láttak. Maga a tökéletes szépség, nemesség és elegancia. Mintha egy istennő szállt volna alá. Egyik délután mégis összeszedte minden bátorságát és odament a lányhoz. Alaine most is mint mindig, a tengert nézte, a nap melege kellemesen simogatta a hátát.
- Szép hölgyem, miért ül itt mindig egyedül? – hallotta meg a hangot, ami furcsán törte az egyiptomit.
Gyorsan pattant fel, kapott volna a fegyvere után, ami Atlantiszon mindig rajta volt, de annak a helyén most csak a ruhája anyaga volt. Sikoltva ismerte fel a férfit, a szülei és Malek gyilkosát, az egyik legkegyetlenebb Goa’uld Rendszerurat, magát Ba’alt. Megcsúszott a nedves mólon és elesett, beverte a fejét és beleesett a tengerbe.
Nyögve nyitotta ki a szemét, a feje iszonyatosan fájt és pár pillanatig mindenből kettőt látott. Viszonylag puha ágyban volt és be volt takarva. Hátra nyúlt a fejéhez, és érezte, hogy a megalvadt vértől ragacsos az egész haja. Sírva fakadt és a saját nyelvén szitkozódott. Pár perc alatt sikerült lehiggadnia. Nem sokkal ezután ki is nyílt az ajtó. Az a férfi jött be, akit délután is látott. Nem jött rá, hogy miért rémült meg tőle, hiszen a fiatal férfi igen szemrevaló volt.
- Hogy érzi magát? Remélem nem rémítettem halálra – kezdte.
- Csak egy kicsit megijedtem. Nem tudom, hogy miért.
- Pedig olyan volt, mintha egy szellemet látott volna. Nammun vagyok, egy egyszerű föníciai hajós. De önért bizonyára már aggódnak hölgyem.
- Nem, nem hiszem, már nincs senkim a világon, aki értem aggódna.
- De ön…
- Kérlek, hívj csak Alaine-nek.
- De Alaine, mindenkiért aggódnak.
- Értem nem! – jelentette ki dacosan. – Nem él már senki a népemből.
- Miért? Hova valósi vagy?
- Atlantisz – mondta halkan majd látta, hogy a férfi arca elfintorodik. – Hazugság, amit mondanak az ottaniakról! Nem igaz, hogy a bűnösségünk miatt süllyedt el! Én vagyok az uralkodójuk, és esküszöm, hogy semmit sem tettek.
- Höl… Alaine, én semmi ilyet sem mondtam – mondta a férfi lágyan. – Csak meglepett, hogy valakit látok a legendás szigetről.
- Haza akarok menni! Vigyél vissza Junuhoz, most az ő házában lakom.
A férfi visszakísérte a szállásadója házához. Alaine végig rettegett. Emlékezett, hogy valaha volt együtt férfival kettesben, de arra már nem hogy kivel, és félt, hogy Nammun akarhat tőle valamit. Egyedül volt, nem tudta megvédeni magát és szörnyen hiányzott neki a kísérete, akik mindentől megvédték. Végtelennek tűnő idő telt el mire visszaértek Junu házához. A nő idegesen jött ki, amint meghallotta, hogy Alaine visszatért.
- Remélem, még találkozunk – mondta Nammun.
Gyorsan csókot lehelt a lány ajkaira, majd eltűnt a sötétben. Alaine hosszasan bámult utána, amíg Junu hozzá nem ért. Zavartan számolt be neki arról, ami aznap történt vele. Junu semmit sem értett abból, amit a lány elhadart neki, de nem zavartatta vele magát. Alaine-t furcsa, bizsergető érzés kerítette hatalmába, amikor a hajósról beszélt, és tudta, hogy még sohasem volt annyira boldog, mint amikor Nammunra gondolt. Már alig várta, hogy holnap megint találkozhasson vele a parton. Junu örült, hogy sikerült a férfit végre összetalálkoztatnia a lánnyal. Elégedett gúnyos mosollyal tért vissza a szobájába, és amikor a tükörbe nézett, egy egészen más nő tekintett vissza rá.
- Ostoba vagy Alaine! – nevetett fel hangosan. – Már arra sem emlékszel, hogy ő volt, aki megölt mindenkit, akit szerettél. Még egy kis idő, és arra sem fogsz emlékezni, hogy Laegen élt-e valaha. És ha Treavol megtöri az álmot, ami fogva tart, őket sem ismered fel többé.
Annak ellenére, hogy hangosan nevetett, senki sem ébredt fel a házban.




folyt köv.