Reggeli után minden készen állt az indulásra. Elizabeth vonakodva akarta elengedni Johnt, de Caldwell visszahelyezte aktív szolgálatba, így nem tarthatta vissza. Féltette a férfit, végtére is nemrég tért csak vissza az életbe ősként. Bánatosan nézte az ugrót, amint az áthaladt a csillagkapun. A csillagkapu az űrben volt, most éppen a bolygó éjszakai oldalán. Két hold keringett a bolygó körül, az egyik kékes árnyalatot tükrözött, a másik vörös színű volt. Behatoltak a légkörbe. Nem kellett sok idő és Rodney talált egy várost nem messze tőlük. E mellett tette le John az ugrót, majd gyalog indultak el felderíteni a terepet. Fülledt meleg volt, esett az eső és igen gyakran villámlott is. A város fallal volt körülvéve, a házakban fények égtek. Rodney nagy bánatára nem tűntek túlságosan civilizáltnak, emiatt vissza is akart fordulni. Amint beértek a város főterére, a villámlások fényében feltűnt nekik, hogy nem messze a falutól egy hatalmas domb van, rajta egy kivilágítatlan kastéllyal. Bementek a helyi kocsmába. Nem volt nehéz megtalálni, ugyanis a főtéren volt a helyi templom mellett. Bent viszonylag jó hangulat volt, egészen addig, amíg ők be nem léptek az ajtón. Akkor mindenki elhallgatott és csak pár ember suttogását lehetett hallani.
- Éjszaka utaznak.
- Ennyire bátrak?
- Szerintem ostobák!
- Jó estét, miért lennénk ostobák vagy bátrak? – kérdezte John.
- Hát a szörny miatt.
- Mégis milyen szörny? – kérdezte Rodney.
- Aki kint garázdálkodik, és a kastélyban lakik, mindig elragad az embereink közül egyet-egyet.
- Már megint egy wraith? Mikor zuhant le a hajója… - sóhajtott fel Susan.
- Ez nem wraith, ez a Szörny. Ez a vért szívja ki az emberekből a nyakukon keresztül.
- Szóval egy vámpír – állapította meg Lorne.
- Mi az a vámpír? – kérdezte Teyla és Ronon.
- Az, amit ezek az emberek leírtak – mondta Rodney. – Mellesleg nálunk a gyerekeket riogatják velük.
- Elintézzük, bízzanak bennünk – mondta John.
- Maguk nem tudják, mire vállalkoznak. Eddig senki sem jött élve vissza azok közül, akik megpróbálták.
- Megoldjuk, higyjék el!
- Na szóval, mit is tudunk a vámpírokról? – kérdezte Rodney.
- Laurell K. Hamilton szerint a szemükkel megidézhetnek, a halálhoz a tűz, vagy az ezüst szükséges – mondta Susan.
- A WoD szerinti vámpírok a naptól, a lefejezéstől és a diablerie-től halnak meg – mondta John.
„S eljő majd az idő
Mikoron a Mindenekfölötti Átka
Tovább meg nem tűretik.
Mikoron Káin vérvonala véget ér.
Mikoron Káin vére gyenge lesz,
S nem ismerik majd e Gyermekek az Ölelést,
Mert vérük vízként fog folyni akkor
S elapad ereje is.

Ezen időkben ti pedig tudni fogjátok majd,
Hogy a Gyehenna
Hamarosan utolér benneteket.
Nód könyve”
- Lorne igazán remek, hogy maga is olvasta a Vampire the Masquerade-ot, de ez most rajtunk hogy segít? – vonta fel a szemöldökét.
- Ezeket az ősi tanokat honnan tudja uram? – kérdezte az egyik falusi.
- Ezek nálunk egy játékban szerepelnek – mondta Susan. – Ez nem lehet valóság. Mi a neve ennek a városnak?
- Énók, Az Első Város – mondta, majd egy versbe kezdett.
„Kezdetben az egyetlen Káin vala, az első.
Káin, ki feláldozta fivérét, szeretetből.
Káin, ki számkivetetté vált ezért.
Káin, kit halhatatlanság átkával sújtottak.
Káin, kit megátkoztak a vérvággyal.
Káin, kinek ajándéka a lét.
Káin, a nemzőket nemző.
Hosszú idő után Nód földjén élt,
Magányban szenvedőn.
Egyedül egy ónon át.
Az idő emlékké enyhítette kínját,
a halandók világába visszatért,
az emberek közé, a halandók közé,
hogy lássa fivéreinek földjét.”
- Éljen és akkor ez azt jelenti, hogy az a vámpír aki itt garázdálkodik, Káin? – nézett fel Rodney. – Ha igen, hatalmas nagy bajban vagyunk.
- Ez a bolygó az ősöké volt nem? – kérdezte Teyla.
- De igen, az adatbázis szerint.
- Akkor Káin egy bukott ős – állapította meg Lorne.
- Nem értitek, ez egy hatalmas felfedezés történelmileg! – lelkesedett Susan. – Ez Énók, az Első város, ami elpusztult az özönvíz alatt. Ha minden igaz, akkor az Ószövetségben lévő történet mégiscsak igaz, de nem a Földön történt, hanem itt.
- Tényleg volt itt egy özönvíz kisasszony, ami 40 napon és 40 éjjen át tartott, és az Ősök segítettek mindent újraépíteni utána.
- Kik ezek az Ősök? – kérdezte Ronon.
- Nem tudjuk, csak annyit, amennyi a legendákban fent maradt. Az Ősök fehér fényű lények voltak. Ennyit tudunk.
- Felemelkedett Alterranok? – kérdezte Rodney.
- Úgy tűnik. Vagy az Ori – fintorgott Lorne.
- Kik azok az Ori? – kérdezte az egyik falusi.
- Nem fontos, nem kell tudniuk róluk.
- És annak idején volt több ilyen szörnyeteg is? – kérdezte Susan.
- Ah, igen voltak, de úgy kétszáz évvel ezelőtt eltűntek. 13 ősi démon ébredt fel és mindegyiket kiirtották, ugyanis a Szörny nem sokkal később felébredt és végzett velük, azóta belőlünk táplálkozik.
- Tehát a Gyehenna elért ide. Amikor az Ősatyák felébrednek a torporból, éhségüket csak gyermekeik vére olthatja. Nem emlékszem szó szerint, de az a lényege – mondta John.
- Vannak a templomban ezzel kapcsolatban szövegeink, de mi már nem tudjuk elolvasni őket.
- Megmutatnák? – kérdezte Susan.
- Persze, erre parancsoljanak.
Átvezették őket a templomba, ami egyszerre volt templom és könyvtár. Susannak odaadták a papírokat, amin a vonatkozó feljegyzések voltak. Egyáltalán nem volt meglepődve, hogy az alterranok nyelvén íródott. Megtalálta azt a szövegrészt, amit a férfi bent mondott el, és hangosan olvasta a folytatást.
- „Káin uralkodója lett egy nagy népnek, de így is magányos maradt,
mert a sok közt nem akadt egy sem, ki Őhozzá felért volna.
Bánata nőttön nőtt, és még egy bűnt elkövetett:
(önmagának három, három gyermeket nemzett.)
A három sarj is létrehozta utódait, megalkották Káin sok unokáját.
S jött Káin, s szólott: „Legyen vége e bűnnek, több tőletek ne szülessék!”
És Káin szava törvény vala, betartotta mind, ki tőle származék.
A város ott állt korokon át, ez alkotta az Ő országának középpontját.”
- És akkor ez lenne az a város? – kérdezte John.
- Várj van még folytatás is – mondta Susan és folytatta.
„De aztán jött az Özönvíz, a Nagy Áradat, amely belepte a világot.
A város rommá vált, és elpusztultak mind a benne lakók.
Káin ekkor szomorú lett, s bánatában magányra vágyott.
Mint a pusztába kiűzött kutya,ekkor olyan volt.
Sorsára hagyta sarjait, akik mégis megkeresték,
kérték, térjen vissza, hogy a várost újra felépítsék.
Ám Káin nem engedett a szónak; „A Víz büntetés volt”, mondta
„Az én büntetésem, mert visszatértem az élők világába,
mert megszegtem a törvényt, az egyetlen erőset, a fontosat.””
- És ekkor jöttek a legendáink szerint az Ősök és felépítették ezt a várost – mondta a falusi. – De erről Káin sarjai nem tudtak és védve voltunk tőlük egy ideig. De amikor a Szörny mindenkit kiirtott, a nap feketévé vált és a fehér holdunk vérvörös színt öltött.
- Megtaláltam, Végzetpróféciákként írták le.
„És a világ hideggé válik,
és tisztátlan dolgok buggyannak elő a földből,
és nagy viharok tombolnak majd, a villám tüzeket gyújt,
az állatok elpusztulnak, torz testtel hullanak a halálba.
És akkor az ős-ősatyák kiemelkednek a földből,
megtörik régóta tartó böjtjüket, és egészben magukba
olvasztanak minket…
És tudni fogjátok, mikor jön el ez az idő,
látni fogjátok a vér meghígulását, a nemzésre képtelen
vámpírokat.
Látni fogjátok a klánon kívülieket, akik uralkodni fognak.
Látni fogjátok a Vadakat, akik még a legerősebb
városokban is levadásznak minket.
Amikor elérkezik ez az idő, látni fogjátok a véneket…
és azok, akik a szív vérét isszák életben maradnak,
és a Vértestvérek mind a hozzájuk hasonlókhoz bújnak
és a vitae ritka lesz, akár a gyémánt…
Ragyogjon a fekete nap!
Ragyogjon a vérszínű hold!
A Gyehenna közeleg…”
- Na jó, annyira nem lehet vészes ellenfél ez a Káin, bebizonyítom neki, ha megengeded John – próbált hősködni Ronon.
- Egyetértek, ha ez az izé itt mászkál még mindig, akkor el kell pusztítanunk – bólintott Teyla.
- Nos Susan, te mész Teylával, Ronon te mész Rodneyval, Evan te velem jössz. Mindenki maradjon folyamatos rádiókapcsolatban. Nem akarom, hogy bárki is Káin reggelije legyen. Érthető voltam? Ok, akkor hajnalban találkozunk az ugrónál – osztotta ki a parancsot John. – Jah és ha bármi felmerül, Káint öljétek meg, tudom, hogy ő a második ember, de akkor is.
A másik két csapat már tíz perccel ezelőtt elment, de Teyla és Susan még csak most akartak elindulni. Eddig a városlakókat nyugtatták, hogy minden rendben lesz és egyszer és mindenkorra elpusztítják a Szörnyeteget. Már éppen indultak volna, amikor egy idős nő jött oda hozzájuk.
- Vigyázzatok gyermekeim! Van még egy utolsó rész, ami sok-sok évvel ezelőtt elveszett, kevesen ismerik.
„Káin nélkül tértek vissza a megmaradt halandók közé.
Visszatértek, és kijelentették: a világ mostantól az övék.
Mindegyik gyermek sarjat nemzett, hogy Káin fényét tovább vigyék,
de egyikben sem volt meg atyjuk kincse: a bölcs mértékletesség.
Kitört a nagy háború, az Öregek sarjaik ellen vívtak;
az öldöklő háború, melyben gyermekek szülőket irtottak.”
„A lázadók felépítették az új várost, és megalapították a (13) törzset.
Gyönyörű volt a város, lakói imádták építőit, akár az isteneket.
Létrehozták saját gyermekeiket, a káiniták Negyedik Nemzedékét.
De rettegték a Dzsihadot, így sarjaiknak tiltották a gyermekek nemzését.
Az újak nem teremthettek utódokat, a vének a hatalmat maguknak tartották.
Ha mégis létrejött egy gyermek, azt űzték és megölték, és vele nemzőjét is elpusztították.
E város oly nagy volt, mint Káiné, és egyre csak nőtt, csak növekedett,
majd, mint minden, mi élő egyszerre haldoklani kezdett.
Az istenek először nem látták a gondot, csak később vették észre: valami elromlott.
A város elpusztult, az istenek hatalma szétfoszlott.
Menekülniük kellett, és magukkal vittek minden sarjat, porontyot.
De útközben sokan meghaltak – velük a gyengeség végzett,
s mivel a kordában tartó hatalom már nem létezett, sok menekülő utódokat nemzett.
Megszaporodtak a káiniták, de ez nem lehetett így soká, pedig uralták a Földet.
Idővel már túl sokan lettek, kitört a háború ismét.
Az Ősatyák még mindig rejtőzködtek – az óvatosságot ők már ismerték.
A gyermekek városokat építettek, sarjakat nemzettek,
utódokat, akik közül sok a harcokban örökre elveszett.
Kegyetlen volt ez a háború, kik akkor éltek alig maradtak páran,
sokan meghaltak, néhányan emlékeznek már csak az igazságra.
A kontinenseket árként lepte el a halandók tömege,
a káiniták városait lerombolni vágyók hatalmas serege.
A halandók saját harcukat vívták, de vérüket értünk ontották.
A háború végén a káiniták elbújtak, ne találják egymást,
elrejtőztek,a halandók őket többé ne lássák.
Rejtőzünk még ma is, mást nem tehetünk,
a Dzsihad még tart; bújnunk kell, nehogy áldozatok legyünk.”
- Ennyi lenne, késő van, lassan előjön és akkor már nem akarok a szabad ég alatt lenni.
Teyla és Susan elindultak, nekik jutott a domb és a kastély. Az eső szerencsére már elállt, de még mindig fenyegetően dörgött az ég és villámlott is. Pár perccel az elindulásuk után volt az első rádióbejelentkezés és minden csapatnál tiszta volt a levegő. Tíz perccel később kiértek egy rétre, megpihentek, mivel Teyla nem érezte magát túlságosan jól.
- Mi a baj? – kérdezte Susan.
- Semmi komoly, csak egy kis hányinger és szédülés. Napok óta ez van, és főleg reggel nagyon rossz.
- Ha visszaértünk azonnal jelentkezz Carsonnál.
- Meglesz – mondta mosolyogva Teyla, majd felkapta a fejét. – Valami figyel minket.
- Hol? Nem látom! – mondta Susan.
A következő pillanatban Teyla egy hangos sikoly kíséretében nekicsapódott a legközelebbi fának.
- John! Megtámadtak minket! – kiáltotta Susan a rádióba, majd amikor megpillantotta az alakot suttogva mondta – Édes Istenem!
- Ne vedd annak az alaknak a nevét a szádra Szeth leánya – sziszegte mély hangon az alak.
Villámlott és a fény megvilágította a jövevényt. Férfi volt, minden kétséget kizárólag. A bőre szürke, a szemei feketék, és mintegy három méter magas volt. Ahogyan leírták, Káin maga az.
- Vedd le azt a micsodát! – mondta.
Susan letette a földre a rádiót. Hallani lehetett, hogy a többiek kapcsolatba próbálnak lépni a két nővel, de ők már nem válaszolhattak. A férfi elmondott egy szót, amitől Susan sikítva rogyott le a földre.
- „Magam formálom a sorsom Nódtól keletre
És száműzetésben építem fel birodalmamat.
Aranytrónusokra emelem gyermekeim,
És együtt uralkodunk Szeth utódai felett.
Mert jobb a sötétben úrnak lenni,
Mint hamis alázat köntösét viselni a fényben.” – mondta Káin.
Ezek voltak az utolsó szavak, amiket a lány hallott azelőtt, hogy teljesen magához ölelte volna a sötétség.




folyt köv.